Miért nem tudok sehova sem beilleszkedni?

Sziasztok.:) Vázolom a helyzetet. Már évek óta úgy érzem, mintha sehová sem tartoznék. Azt hittem ez csak amolyan kamaszkori dolog, és el fog múlni,megtalálom majd a helyem, azokat az embereket, akik mellett igazán önmagam lehetek, csak idő kell. De már 19 éves vagyok, a kamasz éveimen lassan túljutottam és nem javult a helyzet, sőt, egyre gyakrabban tör elő bennem a sehovásetartozás érzése.

Annyi ember jár a gimnáziumba, annyi "klikk" van és annyi csoport. Próbáltam sok embert megismerni, főleg az első két évben, abban a reményben, hogy majd megtalálom azt a csoportot vagy inkább azt az embert, akik/aki mellett igazán önmagam lehetek.

Alapvetően nyitott vagyok és szeretek ismerkedni, beszélgetni, ezzel nincs baj. Viszont amilyen lelkes vagyok kezdetben, ez a lelkesedés olyan gyorsan elillan. Olyankor már szinte tehernek érzem a másikat. Nem a személyét, nem az illető ellen irányul ez. Hanem inkább maga a tény ,hogy beszélgetnem kell, és jópofizni...szóval az "ismerjük meg az illetőt" hamar átcsap abba hogy oké, még pár perc de aztan legyen már vége és hadd vonulhassak el, hallgathassam a zenéimet.

Volt egy időszak, amikor így is tettem amikor ezt éreztem, nem foglalkoztam a többiekkel, bedugtam a fülhallgatót, hallgattam a zenéimet és csak voltam. Akkor nekem úgy volt a legjobb, emberek nélkül. Teljesen viszont sosem tudtam kizárni őket, miközben begubóztam ott volt mindig az érzés, hogy már megint bezárkózok, és csak néztem a többieket akik beszélgettek és nevetgéltek körülöttem és arra gondoltam, hogy én miért vagyok ilyen, miért kell bedugni a fülemet, miért nem tudok rendesen szocializálódni és velük együtt lenni.

Emiatt aztán mostanában magamra erőltetem, hogy nem hallgathatok zenét társaságban, osztályban, bármennyire is szeretnék, nem. Próbálok bekapcsolódni hozzájuk, tényleg próbálkozom. Ők szeretnek engem, illetve azt hiszem és én is szeretem őket, 3 embert nagyon jó barátomnak tekintek, de mégsem érzem magam teljesen jól. Nem illek bele a képbe, valahogy nem tudok ellazulni és ténylegesen érdeklődést mutatni. Ők ezt persze nem veszik észre, mert nem látni rajtam és nem is mondom nekik. Egyszer beszéltem erről egyik barátnőmnek, ő kinevetett, hogy ne vicceljek már, hogy lennék már introvertált, nálam nyitottabb és lazább embert nem ismer. Az tény, hogy simán odamegyek bárkihez, meg tényleg sokat ismerkedek, ahogy már mondtam is. De nagyon meglepett, hogy barátnőm mennyire nem lát ezen át, és nem veszi észre hogy valójában csak próbálkozok, és sosem tartós az ismeretség, barátság nem nagyon szövődik belőle.

Ez a lazaság csak egyéni beszélgetéseknél megy, társaságban nagyon de nagyon nyomin tudok viselkedni. Mint egy szociális analfabéta. Annyira kettős az egész. A felszínen extrovertált vagyok, valójában viszont erősen introvertált. Nem értem amúgy, miért nem tud átbillenni a mérleg az egyik oldalra. Középen egyensúlyoz, egyszer erre dől, egyszer arra. Mármint mennyivel egyszerűbb lenne, ha el tudnám fogadni hogy én ilyen vagyok és amikor begúbozóm nem gondolkodnék azon, hogy a többiekkel kéne lennem és vajon ők mit gondolnak.

A múltkor elhívtak egy házibuliba, ahol csak a házigazdát ismertem. Nagyon meglepődtem, hogy hívtak mert - bár a házigazda régi ismerősöm - nem tartozom abba a társaságba és vele sem vagyok annyira közeli viszonyban, hogy a meghívás indokolt lett volna. De ennek ellenére örültem nagyon. Új emberek, új esélyek, hátha, gyerünk, csináld. Nagy reményekkel vágtam neki az estének, amolyan most vagy soha érzéssel...de nem sikerült. Egyrészt, már az elején leesett, hogy kerítő szerepet játszanak, és azért hívtak meg, mert össze akartak hozni egy fiúval. (akit egyébként látásból ismerek csak) Ettől már az elején nagyon frusztrált lettem és nem tudtam egyáltalán ellazulni. Iszogattam, de az sem segített. Társasoztunk, abban rendesen részt vettem, jó volt végülis, de az utána lévő beszélgetős rész nem ment. Jófejek voltak, nem velük volt a baj, persze láttam hogy a kezdeti érdeklődést pár óra után el is vesztették irántam, de ez természetes, mivel nem mutattam magamból szinte semmit, mert nem tudtam felvenni a fonalat. Egész végig az járt a fejemben hogy mit keresek én itt. Volt egy lány, aki annyira laza volt és jófej, beszélgetett, poénkodott mindenféle. Csak néztem hogy én miért nem tudom ezt megcsinálni? Pedig bennem is megfordultak azok a poénok, azok a dolgok amiket mondott. De valahogy nem éreztem azt hogy meg kellett volna osszam, vagyis inkább mem tudtam hogyan. Egyszerűen nem értem ezt. Meg ha én is mondtam volna, nem tudtam volna olyan felszabadultan mondani és biztosan nem ütött volna akkorát. Udvariasan elnevetgéltek volna és ennyi.

Sokat járok koncertekre. A zene miatt megyek nyilván, de közben mindig ott van a háttérben az is, hogy hátha most sikerül megismernem valakit, aki úgy gondolkozik mint én. De sosem sikerül, ebből a szempontból mindig eredménytelenül térek haza.

A másik nagy alkalom az osztálykirándulás volt tavaly, de azt is elrontottam, csak ültem mint egy kummancs. Utána mondtam egyik barátnőmnek, hogy sajnálom, hogy ilyen hülyén viselkedtem, és nem beszélgettem, de valami miatt nem megy a beszéd társaságban. Nem tudom egyszerűen mit kellenne mondanom. Órákon át beszélgettem vele erről, ő azt mondta hogy nem is gondolta volna hogy így érzek, ő mindig azt látta rajtam, hogy független vagyok más emberektől, és teljesen kiegyensúlyozott és ezt mindig is csodálta. Érdekes, hogy így látja, nem gondoltam volna hogy így tűnik kívülről.

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett és kusza. Érdekelnek a gondolataitok és hogy mit tudnék tenni, hogy ne legyek ilyen/hogyan tudnám elfogadni hogy ilyen vagyok. Valamint szerintetek találok majd egy olyan társaságot ahol fel tudok oldódni? Ti is éreztek így?