Volt még valaki így, hogy nagyon csöndes volt és valamilyen módon megváltozott és (újra) sokat beszél? ⬇️⬇️⬇️

Igen, én gimiben nagyon csöndes voltam, ott sokat piszkáltak és nem mertem megnyílni. Utána új, értelmesebb közösségekbe kerültem és sokkal csacsogósabb lettem. Amúgy nem olyan nehéz nyitni mások felé, mert rájöttem, hogy a legtöbben ugyanúgy remélik, hogy valaki veszélgetést kezdeményez, feldob egy témát, mint te meg én.

Ha elakad a beszélgetés, akkor sokszor dícsérek a másikon valamit, vagy kérdezem mondjuk, hogy honnan van valami jellegzetes dolog rajta/nála, pl: szuvenír palack, kulcstartó külföldről, stb. Aztán abba is jobban bele lehet menni, kérdezni jobban a másikat, de ha látod, hogy a másik nem akar jobban bele enni valamibe, akkor ne eröltesd, hanem kérj elnézést és gyorsan válts témát.

Kéttanos gimibe jártam és az osztály nagyja kéttanos általánosból jött, ergo nekik messze jobb és stabilabb angoljuk volt, mint nekem. Ha bárki rosszat mondott, ők kiröhögtek minket és sokáig csámcsogtak ezen, néha mémeket is csináltak. Hatalmas felsőbbrendűség érzetük volt az angol tudásuk miatt, így az én amúgy is alacsony önbizalmam hamar lerombolták.

Lányoknál sűrűn ment a furkálás, piszkálódás, sokszor kibeszéltek másokat a hátuk mögött, még a puszipajtásokat is. Engem is ugye sokszor, de ha kellett nekik házi vagy jegyzet, rögtön jópofizni kezdtek.

Szóval ebben a közegben eléggé csendes lettem, és hosszabb idő után kezdtem csak kinyílni.

Viszont egyetemen nagyon sokféle emberrel találkozom, és jó látni, hogy nem akar mindenki kétségbeesetten ugyanolyan lenni, mint a többiek. Mindenki egy kész egyéniség és sokkal jobban tudok velük beszélgetni és jobban is élvezem, mint a gimis kaland esetén.

Néha azért tud picit nehéz lenni a kezdeményezés, de mindig megéri a végén :)

Én gimiben lettem csendesebb, előtte dumás voltam. Az elején még próbáltam a gondolataimnak hangot adni, de aztán rájöttem, hogy nagyon nem találjuk meg a közös hangot az osztállyal... Sose volt veszekedés vagy ilyesmi, komoly ügyekben ugyanúgy megoszttam a véleményemet, de nem nagyon beszélgettem hétköznapi dolgokról a többiekkel, elvoltam.

11 éves koromtól táncoltam, 10-es koromban elkerültem egy másik tánccsoportba, ahol bár ismertem a tagok nagyrészét (osztálytársaim közül is voltak páran), nem nagyon tudtam beilleszkedni. Megint úgy éreztem, hogy nem találjuk a közös hangot... Engem hidegen hagytak ezek a lányos pasizós témák, hogy ki kivel mit csinált. 12-ben már nem is jártam táncolni.

Szerencsére cserkészetben megtaláltam a "hangomat", bár az ottani barátokkal kevesebbszer találkoztam, mindig nagyon szerettem velük lenni. Ha az a közösség nem lett volna, lehet megkérdőjelezem magamban, hogy biztos normális-e, hogy ennyire nem tudtam gimis koromtól beilleszkedni ilyen-olyan közösségbe. Most kezdtem az egyetemet, olyan emberek között vagyok, akikkel egyezik az értékrend, tudunk bulizni, szórakozni is, de fontos a fejlődés, tanulás. Szerencsére olyanokat is találtam, akiknél a beszélgetés nem egyenlő a pletykálkodással, így eléggé megnőtt az önbizalmam, a szakon belül ismeretlenekkel is könnyedén elkezdtek társalogni.