Hogy legyek jó beszélgetőpartner?

Vannak olyanok, akik nem szeretik ha a magánéletükről, érzéseikről faggatják. És nem mindenki szeret hosszan beszélgetni. Van aki beszélgetni sem szeret, csak udvariasságból teszi.

Mindenkivel nem fogsz tudni tartalmas beszélgetést folytatni, de nincs is szükség rá.

Onnan tudod, hogy a beszélgetőpartnered már nem akar társalogni, hogy zárt kérdéseket tesz fel, amikre csak igen vagy nem lehet a válasz, így nem lehet továbbvinni.Vagy nem kérdez vissza, lép hátra egyet-kettőt, egyre távolabb kerül, mosolyog, bólogat, az óráját nézi, majd elnézést kér, mert mennie kell ide-oda-amoda, főzni kell, jönnek a rokonok és a többi. Van, aki már az elején mondja, hogy siet. Nehogy beszélgetni akarjak. :)

Én ezeket tapasztaltam az embereknél. Soha nem vagyok tolakodó, de mindenkihez van egy-két érdeklődő kérdésem, kedves szavam. Idegenekhez is.

Mindig látom, hogy ki akar beszélgetni, és mikor akarja befejezni, mikor volt elég. Ha pár másodperces csend következik, akkor elég volt neki, menni akar, de nem akarja mondani, nehogy megbántson. Olyankor elbúcsúzom és megyek.

Nagyon könnyű kiismerni az embereket, így szerencsére sosem vagyok mások terhére a csevegéssel, látom hogy mit gondolnak, és azt is tudom, hogy mit kell mondani, mit akarnak hallani, amikor maguk alatt vannak.

Van egy kutyás ember (én is épp sétáltatok), köszönök az édi kutyájának, nem kérdezek semmit, de a férfi már mondja is, hogy mennie kell, mert a lányokat vinni kell oviba. Nehogy esetleg beszélgetni akarjak vele.

Szóval, próbálj olyanokkal hosszan beszélgetni, akikkel egy hullámhosszon vagy. Ha látod, hogy ő is ugyanúgy élvezi a beszélgetést, mint te. Visszakérdez, látszik rajta, hogy tényleg érdekli amit mondasz, nem csak udvariasságból beszélget. De nem kell rögtön senki magánéletébe mászni szerintem. És sem szeretek olyannal beszélgetni, aki az érzéseimről, bajaimról akar tudni. Édesanyám sajnos nemrég hunyt el, és amikor jönnek sajnálni, kérdezni hogy mit érzek, hogy bírom, mi történt, stb., legszívesebben ott helyben kinyírnám magam, mert csak lehúznak.

És sajnos arra is nagyon kell figyelni, hogy mit mondunk.

Autósboltban voltam, és az eladó nagyon lassan, sántikálva ment az áruért. Én barom, megkérdeztem, hogy FÁJ A LÁBA? Erre azt felelte, hogy nem fáj, mert az már nincs neki sajnos. :( Legszívesebben elsüllyedtem volna. Meg is fogadtam, hogy soha többet nem kérdezek semmit idegenektől.

#3 az tök jó, hogy ilyen érzékeny vagy társadalmilag, hasznosnak is tartom az írásod, ám azt azért kifelejted belőle, hogy nem csak emberekről van szó általában, hanem adott pillanatokról is. Értem ezalatt azt, hogy pl. a gyerekeit intézménybe vívő férfi előtte még gyorsan leviszi a kutyát, akkor érthető, ha siet, de az esti sétánál esetleg már tökre nyitott és kíváncsi rád, mert nem siet. Persze ettől még én is hiszek abban, hogy van az úgy, hogy együtt rezeg két ember, és van az úgy, hogy esetleg sosem, bár erről is azt gondolom inkább, hogy csak idő kérdése, hogy egymásra hangolódjanak, megtanulják egymás nyelvét még egy nyelven belül is, én végtelenül hiszek minden emberben.

Az is igaz, hogy vannak az alapvetően zárkózott és nyitott emberek (introvertáltak és extrovertáltak), de szerintem a legzárkózottabb embert is meg lehet ismerni türelemmel, szeretettel, őszinte érdeklődéssel.

Írom mindezt mediátorként is és olyan emberként is, akire egyesek néha azt mondják, hogy milyen magának való, zárkózott, máskor meg éppen arra csodálkoznak rá, hogy milyen közvetlen és nyitott vagyok, azaz teljesen hangulatfüggő is, valószínűleg nem csak nálam, hanem a legtöbb embernél. Rohanó hétköznapokon mókuskerekes munka előtti gyerekszállítmányozási kihívások előtt kutyát sétáltatva szerintem nem sok embernek van kedve csacsogni...

Az meg, hogy rákérdeztél egy sántikáló fajdalmára szerintem csak az érzékeny és érző emberi mivoltodat bizonyítja, nem pedig szégyelnivaló kotnyeleskedés a választól függetlenül. Én a helyedben azt válaszoltam volna neki erre, hogy el sem tudom képzelni, micsoda lelki fájdalom kísérheti egy végtag elvesztését a testi fájdalmon túl is.

Tehát nagyon kell figyelni, hogy milyen következtetéseket vonunk le esetekből, konfliktusokból, mert tévútra is vihetnek. Ha pl. te ebből az esetből azt vontad le, hogy többet nem viszonyulsz embertársaid fájdalmaihoz, akkor az a társadalomra káros következtetés, mert eredményeként mindenki boldoguljon egyedül minden bajával képet festesz a világról, szemben azzal, hogy akár láthatná minden ember is azt, hogy mind ugyanazon a bolygón élünk, így összetartozunk, attól vagyunk emberek és nem magányos farkasok, és éppen ilyen figyelmességekkel, fájdalomlátással, empátiával, együttérzéssel, szeretettel élnénk tökéletes világban, hiszen a szeretet gyógyít, a még akkor is, ha az illető sérültnek még csak a sérülése említése is fájdalmas lehet akkor, ha nem kezelte a lelki egészségét és így haragot is válthat ki, hiszen a harag mindig fájdalomra reagál, ám egyszer minden seb begyógyul, testi és lelki egyaránt, megértő figyelemmel, empátiával és szeretettel pedig gyorsítható a lelki gyógyulás.

Én a végtelenségig hiszek minden egyes embertársamban! :)

Le kéne már szoknunk arról, hogy válaszok száma alapján hivatkozunk korábbi válaszolókra, de ha közben valakit annyira lepontoznak, hogy végül törölve lesz a hozzászólása, akkor az egész pontozás csúszik, mint pl. itt is...

Mivel mind máj. 25. 09:58-kor, mind máj. 30. 07:59-kor én válaszoltam, most úgy néz ki, mintha magamnak válaszoltam volna, pedig úgy semmi értelme a reakciómnak...

Mindegy, majd csak leszokom én is a válaszoló száma szerinti számozásról.

Amúgy érdekel, hogy miért tartják az emberek fontosnak a privát beszélgetéseket itt, amikor itt névtelenül kommunikálhatunk publikusan, privátban viszont sajnos alapból kitudódik a felhasználónevünk, ami nem kicsit frusztráló ebben az új rendszerben, ami már nem is olyan új, tehát kedves, hogy írt is valaki nekem, tán a kérdező, de én emiatt inkább itt folytatnám a diskurálást a felhasználónevem védelme érdekében.

Persze értem én azt, hogy lehet félni a nyilvánosságtól névtelenül is, mert mi van, ha valaki megítél, elítél, kritizál vagy bíráskodik fölöttem, ez tulajdonképpen olyan, mint kiállni a térre és kikiáltani örömünket és bánatunkat a középkorban, amikor még szokás volt paradicsommal, tojással, netán kővel is dobálni, ha nem tetszett, amit valaki mondott, de szerintem meg van ennek a szépsége is, hiszen nem kell mindenkit komolyan venni, ez amúgy is csak egy online tér, ahol jöhetnek értékes tanácsok, netán igazi emberi kapcsolatok is (nem tőlem, bocsi), meg esetleg még a bántó szavak is tartalmazhatnak igazságokat, amelyeket szebben megfogalmazva tán még taníthatnak is jóra. Hm?

Itt nincs kedved barátkozni, kedves te, aki magánba írtál nekem, legyél akár a kérdező, akár csak egy olvasója?