Alul képzettekhez hogy viszonyultok?

39 éves vagyok, kis faluban nőttem fel. Ott az volt akkor a szokás, hogy a lányoknak legyen egy szakmájuk, és kész, úgyis férjhez megy.... Emiatt a szüleimet sosem érdekelték a tanulmányaim, már általánosban sem. Az volt a lényeg, hogy ne bukjak meg. Szerettem tanulni, de elvették tőle a kedvem, nem volt miért törni magam. Elvégeztem egy szakmunkásképzőt, de a szakmám semmit nem ér. Férj, gyerek, válás... Elköltöztem a nagyvárosba, ahol körülöttem vannak túlképzett emberek, vagy az analfabéta csórók. Elnézést a minősítésért, de itt a városban tényleg ezt látom. Akik a férjem kollégái, ők is mind képzettebbek nálam. Akikkel barátkozunk, ők is. Én meg mindig mélyen hallgatok, ha az iskolákról van szó, mert úgy érzem, ha tudnák, hogy nekem még érettségim sincs, akkor mélységesen lenéznének. Nem vagyok buta, sokat olvasom, igyekszem tájékozott lenni, hozzá szoktam tudni szólni témákhoz, van véleményem... De hiába, mert mindig van olyan szitu, amikor kibújik a szög a zsákból. Én meg szégyellem magam ilyenkor, mert nincs diplomám, nem beszélek nyelveket.... Fontos, hogy a családi hátteret maximálisan biztosítsam, a gyerekekkel sokat törődjek, nem érzek erőt és energiát arra, hogy most kezdjek tanulni. Nevezhetitek gyengeségnek, de így is be van osztva minden percem és már kedvem sincs az iskolapadban ülni. Férjem szerint jó anya, jó feleség, jó társ vagyok, ő boldog velem és a gyerekekre is büszkék lehetünk. Fiam középiskolás most. De én egy senkinek érzem magam emiatt.... Mi a véleményetek erről?