Már nem akarok élni, megakarok halni. Mit tegyek?

20 éves roma származású fiú vagyok, többszöri nekifutásra sem tudom hogyan is kezdjem, részint mert nem szoktam segítséget kérni, részint pedig mert tudom, hogy ezúttal brutálisan őszinte kell legyek-magamhoz is. Így rögtön a közepébe csapok. Jó ideje tart ez az állapot, nem vagyok boldog. Minden napot azért csinálok végig csupán, mert kell. Várom a másnapot, és hogy teljen az idő, de többnyire nem változik semmi- néha-néha igen... A gimim már nem tesz boldoggá, se semmi. Pedig az első éveben gimis vagyok, de ugyanazon a helyen- alig vártam, hogy haza mehessek. Jelenleg az érettségi a cél, utána pedig rendőri karrier. Igyekszem megállni a helyem, ahol kevés ember van, és elvétve fordulnak csak elő. A származásom miatt sok előítélettel kellett és kell a mai napig szembe néznem. Régebben igyekeztem bizonyítani, mind másoknak, mind magamnak. Elégedett voltam. Fél évre kiestem a tanulástól- "köszönhetően" egy elég csúnya nemtörödömséggel. Azóta idegennek érzem magam, úgy is kezelnek- kivéve egy-két nagyon régi ismerőst. Megváltozott az atmoszférám, már nem megyek szívesen suliba. Nem bízom a képességeimben, sem önmagamban úgy egyáltalán. Már nem becsülnek, sem emberileg, sem anyagilag- sokkal kevesebb van, mint másoknak. Kötelességből teszem a sulit, mert muszáj. Sokszor nem bírok elaludni, mert az anyagi helyzetem jár a fejemben- ezek után hamar eljutok a saját hiábavalóságomig, kilátástalan helyzetem pedig megrémít. Sokszor jutok arra, hogy hiba volt megszületnem, az életet többnyire valami leküzdendő dolognak látom. Napközben valahogy még csak- csak tartom magam, viccelődöm, beszélgetek. De amint haza érek mérhetetlen fáradtságot, levertséget, érdektelenséget érzek. Ha társasági életet élek, azt úgy szintén rutinból, kötelességből teszem- hisz ez a "normális". Beszélgetek, de sokszor kiesik, hogy miről, nem tudok odafigyelni arra amit mondanak pl órán. Ez így szörnyen önzően hangzik, de olyan mintha egy függöny borulna ilyenkor rám, eltompulnak az érzékeim. Párkapcsolat terén sem voltam eddig túl szerencsés (egyáltalán nem). Általában mindnek ugyanúgy lett vége- én megtettem mindent, feláldoztam mindent, sokszor még önmagamat is; mégsem kellettem. Eljutottam egy olyan pontra, hogy legszívesebben már nem is próbálkoznék. Összességében úgy érzem nem vagyok a helyemen. Sokkal rosszabb azonban, hogy úgy érzem nem is leszek. Körülbelül 14 éves korom óta érzem ezt, most járok a húszas éveimben. Szüleim sajnos soha nem értek rá velem foglalkozni, a két testvérem mellett rám már nem maradt idő. 15 évesen többnyire a padlóról sem volt erőm felkelni, minden ok nélkül el-elsírtam magam. (Erre apám és anyám reakciója csupán annyi volt, hogy ha nem tudom miért sírok, azonnal hagyjam abba, mert ez "nem normális" viselkedés.) Többször próbáltam már véget vetni ennek az áldatlan állapotnak, ebből egy alkalom gyomormosással végződött- a többi alkalommal még idejében gondoltam meg magam . Az öngyilkossági hajlamom a mai napig velem van, csupán a "kell" érzés tart vissza. De nem akarok csak azért élni, mert kell.... Egyre jobban felőröl ez a kettősség, egyre inkább kimerít. Ezért is írtam ide, mert már nem tudok, és nem is akarok így élni tovább, megakarok halni, nem akarok tovább élni. Már semmi nem motivál, csak a halál!