Vannak itt olyan lányok (kb 17-22 évesek), akik el vannak keseredve, hogy sose találnak maguknak párt? Miért gondoljátok így?

Már nem, mert rájöttem, hogy nem is kell senki

Most azon gondolkodom, hogy talán leszbikus vagyok és, ezért nem sikerült eddig az ismerkedés. Arra jutottam, hogy mindenképpen ki fogom próbálni egy nővel, de nem csak szexre, hanem kapcsolatra is értem. Egészen a vélt vagy valós leszbikusságomon való rágódásig, bennem volt az elkeseredettség. Szerintem ez kialakul azokban az emberekben, akik sokáig vannak egyedül és talán egy pici rosszindulat is azokkal szemben, akiknek van valakije. Benne van talán a vágyak meg nem élése, ami átfordul egy fura érzés csomaggá és valahol mérgezi az embert. Alapvetően nincs túl sok időm bármin filózofálgatni, ha lefoglalom magam, akkor nem érzem annyira erősen a fentieket. Amikor kivülről végig gondolom a helyzetem, akkor badarságnak gondolom azt, hogy örökre egyedül leszek, mert nagyon figyelmes vagyok, kellemes az arcom és a modorom, meg van a magamhoz való eszem. Tehát vannak jó tulajdonságaim és szerethető vagyok, de tudom, hogy bennem van a hiba és a saját sikertelenségeimért nem hibáztathatok másokat. Tudom, hogy van rajtam pár plusz kiló és, hogy zárkozott vagyok. Ez és néhány rossz emléknek köszönhetően a félelem megakadályoz abban, hogy bárkivel kapcsolatot alakítsak ki. Ha van érdeklődő attól elmenekülök, vagy rosszabb esetben megbántom. És az ördögi kör folytatódik. Nem érzem jól magam az adott helyzetben, de a félelmei megakadályoznak abban, hogy változtassak.