Nem élek társasági életet. Mekkora a baj?

Idén már 22 éves (F) leszek. Sosem éltem társasági életet. Nem jártam és jelenleg sem járok el sehová. Gyerekkoromtól nagyjából 16-17 éves koromig nagyon szégyenlős, visszahúzódó típus voltam. Nem mertem senkihez sem szólni, ha mégis kellett volna, akkor leblokkoltam (totálisan). Amúgy is egy könnyen elnyomható kölyök voltam, kicsi voltam és gyenge.

16 évesen magántanuló lettem, mert már nem bírtam emberek közé járni, pánik rohamaim voltak. Az ezt követő fél év maga volt a katasztrófa, tekinthetjük életem legsötétebb korszakának is, abszolút magányba sorvadva.

Aztán valahogy mégis eljött a változás ideje. Magam sem tudom elmagyarázni mi történt velem, de mintha a semmiből hirtelen komplett személyiségcserét hajtottak volna végre rajtam. Elkezdtem pozitívan gondolkodni, célokat tűztem ki magam elé, amiket ma is hajszolok. A vézna gyerekből kemény edzések árán építettem egy izmos, erős testalkattal rendelkező embert (bár a magasságommal sajna nem tudtam mit kezdeni, megrekedtem 170-en :D).

Olyan ez az egész, mintha "kiszabadítottam volna egy börtönből egy embert saját magamon belül".

A korábban soha nem létező beszélőkémmel sokszor saját magamat döbbentem meg. Egyszerűen bárkivel tudok társalogni. Sőt, én indítom a beszélgetéseket, méghozzá rendkívül magabiztosan. Fiú vagy lány teljesen mindegy. Utálom a csendet és a komor ábrázatokat, ezért inkább kezdeményezek. Azt meg már végképp nem értem, hogyan nevettetek meg bárkit is (jó értelemben), mikor ezt sem erőltetem. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, olyan jól megy.

Ezt először csak formális helyeken vettem észre, ahol akarva akaratlanul is összefutottam néhány emberrel.

De idén kezdek pl az egyetemen is. A beiratkozáson kapásból 3 sráccal ismerkedtem össze, jókat beszélgettünk. Aztán egy nehézkes papír kitöltése közben egy lányt is kb halálra nevettettem. Éreztem, hogy kedveli a társaságom. Amire régen sosem volt példa.

Viszont a régi sérelmek még mindig velem vannak, lévén a kijárással gondjaim vannak. Nem megyek sehova. Soha. Ezzel kapcsolatban még mindig gátlásos vagyok. Nem tudom levedleni. Alapból nem vonzanak a bulik sem. Viszont úgy érzem, hogyha sikerült ennyit fejlődnöm és mégsem járok sehová, akkor elpazarlom a lehetőségeimet.

Tombol bennem a vágy, hogy végre kötelékeim legyenek másokkal. Nem akarok egyedül megrohadni :D Bízom benne, hogy a bent ülős énem is elmegy végre nyaralni, és teret ad nekem a kibontakozásra. Csak attól félek, hogy mire erre sor kerül (mert érzem hogy így lesz, de jelenleg még nem vagyok készen), addigra túl öreg leszek és elszállnak a lehetőségek. Ha mondjuk 25-26 éves koromra bontakozok ki végleg, ugye még nem késő?