Drága Ezósok! Ti miért pont abban hisztek, amiben? Mi volt az az esemény az életetekben, aminek hatására elkezdtetek hinni az ilyesmiben?

22:00 Igazad van amúgy, de nagy úr a megszokás. Ha pl. erre most nem mutatsz rá, én nem foglalkozok vele, az én nyelvezetemben megkapott egy alternatív jelentést az alap mellé és továbbléptem egyszerűen miután leírtam.

Igyekszem majd.

Na ezt a sokmindent nem olvasom végig mert csak felidegesítem magam mostan :D Úgyhogy leírom az én saját, egyéni, kicsit bugyuta történetem:

Én kb. csak 10 éves koromig voltam teljesen szkeptikus. Azt gondoltam, hogyha valaki átmegy az úton és elüti egy kocsi, az csak véletlen, és semmiféle oka vagy célja nincsen a dolognak. Szellemeket nem láttam szóval azokban sem hittem, de erre már annyira nem emlékszem. Lényeg hogy az az igazi szkeptikus voltam :D Aztán történt egyszer, máig emlékszem rá... Ültem a nappaliban, néztem ki a fejemből. Mamám már régebb óta kint volt gereblyézni. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha Zoli, az egyik akkori osztálytársam átjönne, és segítene mamámnak gerebléyzni, és ezért mamám adna neki 200 forintot. Ültem még a nappaliban olyan 20-30 percig, mikor mamám feljön, kivesz a pénztárcájából 200 forintot, kérdem tőle, mire kell? Azt mondja itt volt Zoli segített gereblyézni... :)) Tudom tudom annyira nem hihetetlen a dolog de emlékszem, hogy akkor nagyon lesokkolt, mivel csak hasonló sem történt addig, semmilyen mértékben. Utána hónapokig nem éreztem meg megint semmit, a következő megérzésem után megint egy ijedtség volt, de már kisebb mértékbe. Azóta folyamatosan tudok hallgatni a megérzéseimre, az érdekesebbeket le is szoktam írni. És tudom hogy ez a történet önmagában nem elég, de a történetek összessége számomra már perdöndő bizonyíték :) És azóta valamiért nem azt gondolom, hogy valakit azért üt el a kocsi, mert véletlenül rosszkor volt rossz helyen...

Én azért hiszek, mert tapasztaltam. Nagyon régen csak azt, hogy "érzek" dolgokat. Olyanokat, amiket nem mondanak ki, vagy leplezni is próbálnak esetleg. Gondolatokat, érzéseket, vagy talán jobban fedi a valóságot, ha azt mondom, áramlatokat.

Akkoriban azzal magyaráztam, hogy empatikusabb vagyok mint a nagy átlag, és valóban figyelek is másokra.

Aztán volt más is.

Meghalt valaki, és én sokáig éreztem a jelenlétét, aminek kézzel fogható, látható (nem szellem formában) és hallható jelei is voltak.

Volt olyan is, hogy magam mentem át, vagy elindultam, és valami visszarántott.

Szóval, valami van, nem tudom pontosan, hogy mi, talán valamiféle erő, vagy állandó energia.

Aminek talán tudata is van.

Mindig is hittem a szellemekben már kicsi koromtól kezdve, ahogy hittem a mágiában is. Ez utóbbi biztos létezik, mert megtapasztaltam, no nem úgy, ahogy a mesékben létezik a mágia. A meséket sosem szabad keverni a valósággal, mert a valóság nem mese. Viszont a mágia létezik, csak nem mindenki érzékeli. Sokan vannak, akik szeretnék, de nem tudják érezni, és sokan vannak, akik tudják, de nem vesznek róla tudomást. A szellemeket nem tudom olyan pontosan bizonyítani, pedig láttam már szellet, ráadásul fényes nappal, és az iskolában.

A síkokról. Nem tudom, más hogy vélekedik, de az én világnézetemben léteznek különböző párhuzamos síkok. És dimenziók, azoknak meg lényei. Talán ezt én úgy tudnám elmondani, hogy ha egy rajz vagy egy papíron, akkor nem érzékelsz semmit a föléd hajoló macskából, csak az árnyékát. Hát körülbelül mi is ennyit érzékelünk a magasabb dimenziók lényeiből, vagy még ennyit se. Én tudom - nem hiszem, tudom -, hogy ez így van.

De mindig kételkedem, és például bármennyire szeretnék hinni a halál utáni életben, nem tudok. Például hiába hiszek abban, hogy a lélek újjászületik, számomra értéktelen, mert mit ér a teste és az emberi emlékei nélkül? Pedig tudom, hogy a mostani életem pont azért nehéz bizonyos dolgokban, mert az előző életemben hibákat követtem el. De mit érek vele, hisz most rossz, és még csak nem is emlékszem, hogy mik voltak azok a bűnök.

Viszont abban is hiszek, hogy álmaink által tudunk más síkokra utazni, és lehet itt mindenfélét magyarázni, hogy az agyunk generálja az álmokat az előző napi történésekből, vannak olyan álmaim, amik nem lehetnek abból.

Az itt folyó űrlénytevékenységekhez nem értek. Ez viszont már nem szimpla hit, hiszen képtelenség, hogy széles e világon a miénk legyen az egyetlen planéta, ahol gondolkodó, eszközkészítő, vallást gyakorló élőlények fejlődtek ki.

Szoktam mondani, hogy pogány vagyok, újpogány. Ugyanis abban is hiszek, hogy mindennek lelke van. Egy darab kavicsnak, a fáknak, a folyóknak, az elemeknek. És az épületeknek is. Többek közt ezért szeretek romokhoz járni, templomokhoz, nem csak keresztény építményekhez. És a könyveknek is, kiváltképp a régieknek.

Remélem, kielégítő volt a válaszom, én nekem ez a világ.

Én egyszer kiskoromban (már pontosan meg nem mondom mikor, kb 2-3-4 éves lehettem) láttam magam felülről. Láttam magam, ahogy csukva a szemem, és körülöttem a fehér ágynemű fodrozódik. Láttam a szekrények tetejét, beláttam az egész szobát. Jó élmény volt, ezért nem felejtettem el soha. De ez csupán egy kép volt a fejemben, semmi más.

Pár évvel később (általános iskolában, mikor már az értelmi szintem nem a béka s*gge alatt volt xD) anyukám elmesélte, hogy egyszer, nagyon régen majdnem megfulladtam. Belegabalyodtam a lepedőbe, és elájultam. Már szürkült az arcom. Ha a szüleim kicsit később jönnek be, megfojtottam volna saját magam az ágyneművel.

Én nem tulajdonítok ennek hatalmas jelentőséget, nem is várom el, hogy bárkit is meggyőzzön. Én magam se hiszek el mindent száz százalékig, hülye is lennék! De én úgy gondolom, hogy nagyon sok olyan dolog van még a világon, amiről fogalmunk sincs, úgyhogy nem zárkózok el semmi elől :)

>common sense

[link]

ajánlom

Én gyermekkorom óta szellemekről beszélek úgy-hogy nem hallottam otthon ilyesmit, mivel csak én vagyok ilyen a családban. Mivel szüleim erősen humánus beállítottságúak, ezért nem dobtak le a Taigetoszról, hanem inkább elnézték ezt nekem, és beletörődtek, hogy ilyen "más" gyermekük van.:) Aztán ahogy nőttem fel, és kamaszodtam-ez nem múlt el, sőt egyre több-és több ezoterikus témáról beszéltem sőt mi több, bölcselkedtem. Anyukám kinevetett, és azt mondta ez butaság. Aztán anyukám 21éves koromban halálos beteg lett,(rák-amit későn fedeztek fel, ezért gyógyíthatatlan volt:(( ) és akkor már másként látta a dolgokat. Azt mondta jó valamiben hinni, jó hogy van valami ami megnyugtatja, hogy halála után nem a "semmibe megy", és "megszűnik létezni", hanem valahol máshol lesz, és onnan is látni fog, és szeretni minket. Ezalatt az idő alatt elmondta, hogy a betegsége előtt a mamámmal álmodott (ő már régen halott) és azt mondta neki: fogd meg a kezem, velem kell majd jönnöd. -Én ekkor már tudtam, hogy el fogom őt veszíteni, mivel ilyen "elvetemült drága ezoterikus vagyok" ezért tudtam-van ilyen, hogy hívnak minket, ha már menni kell.

Aztán utolsó hetén azt mondta bárhol is lesz, segíteni fog odaátról, és ad jeleket. Azt mondta több van a világban, mint azt valaha is gondolta volna.

2nappal később éjjel arra ébredtem, hogy valaki az arcomat símogatja-miközben egyedül lakom.. Reggel hívott fel a tesóm, hogy anyukánk az éjjel meghalt.

Azóta már majdnem egy év telt el, és rengeteg jelet kaptam-olyanokat, amelyek végül elvezettek valakihez-akit már a világon a legjobban szeretek, és ő is engem. Nyugodtan állíthatom, hogy megtaláltam a lelkem másik felét-és ebben nagy szerepe volt anyukámnak.

Aki elhiszi, az elhiszi, aki nem az nem.