Mennyire fontos a párkapcsolati tapasztalat?

#5 De akkor mivel magyarázod azt, hogy a legjobb barátomnak a barátnője tényleg a barátja? Őket nem érdeklik az ilyen viselkedési minták, hogy hogyan kell a nőnek és a férfinak viselkednie hanem úgy élnek, ahogy nekik tetszik. Abból a személyes börtönből, amiben többen vannak már rég kiszabadultak. Mivel régebben ők is úgy álltak hozzá, hogy viselkedési minták szerint kell viselkedni nőként vagy férfiként, és érdekes módon sokkal rosszabb minőségű volt a kapcsolatuk, egyszer szakítottak is, de amikor a normalizáló útra léptek és barátai is lettek egymásnak sokkal jobb lett a kapcsolatuk. A probléma azzal van mikor külön válasszák a kettőt.

A másik semmit se tudsz az apsergerségről, ha azt állítod, hogy alacsony az érzelmi intelligenciám, ez egy nagy hülyeség legbelül elég érzékeny és empatikus ember vagyok, az igaz, hogy elsőre érzéketlennek tűnhetek, de ezért szeretnék egy lánnyal nem csak felszínesen ismerkedni, hanem szeretnék mélységekbe is belemenni még az elején is. Szeretném, ha nem ítélkezne felettem, ez egy borzalmas szokás. Ezért keresem a barátomat is, mivel úgy hiszem az ilyen tapasztalatlansági gondokat is meglehet azzal oldani, hogyha barátságosan állunk egymáshoz és nem úgy, mint egy állásinterjún, hogy kinek milyen tapasztalata van, hány évig tartott, hány emberrel volt, felfordul a gyomrom ettől, legkevésbé se érdekel az, hogy előttem, hány kapcsolata volt és meddig tartott, mivel a másik személye érdekel.

Mi értelme a légy önmagad mondásnak, amikor azt mondod, hogy másként kell viselkedni egy párkapcsolatban? Barátságban adhatja az ember önmagát, de párkapcsolatban már nem? Kinek kell egy ilyen párkapcsolat? Párkapcsolatra nem tekintek másként, mint egy jó barátságra együttéléssel és testisséggel fűszerezve, mert úgy vagyok vele, hogy akivel jól érzem magam és imádok vele beszélgetni, szeretek hozzábujni, akkor nem hinném, hogy a problémákkal kéne foglalkozni, hogy ez másabb, mintha a barátaimmal lennék, igaz nem lesz minden tökéletes nem a hollywoodi klisékből merítkezek, amúgy is én utálom a felszínes semmitmondó romkomokat. Barátaimmal sincs tökéletes kapcsolatom, de nem kell tökéletesnek lennie, nyílvánvalóan, hogyha majd lesz kapcsolatom az se lesz tökéletes, de nem akarom úgy érezni magam, mint egy kezdő tinédzser, mert oké, hogy nem volt kapcsolatom, de más voltam 13-14 évesen, mint aki most vagyok, ezért nem hiszek abba, hogy lemaradásnak kell tekinteni azt, hogy valakinek nem volt még szerencséje párt találni.

Az a bajom a válaszoddal, hogy kényszerekről írsz, minthogy megkell tanulni, jobbá kell vállni. Szerintem nincs olyan, hogy jobb személyiség kapcsolatok nélkül is tudunk változni, az ember alapból sokat változik pláne akkor, ha olyan társaság veszi körül amiben szeret lenni. Miért kell ilyen kényszeresre venni ezt az egészet amikor nem az a lényege az egésznek, hogy hogyis momdjam rezonáljunk egymással, tehát amikor beszélgetek vele akkor felszabadultnak érezzük magunkat? Itt jön képbe az őszinteség és az önkritika alkalmazása. Mivel azt vettem észre, hogy sokan nem mernek őszinték lenni és ez abból következik, hogy nincs önkritikájuk és személyiség típusba helyezik magukat, ami alapból egy hazugság, mivel nincs fix személyiség. Inkább belemennek az ilyen pozitivista, tréneres irányzatban, amit én nagyon utálok, mert nem őszinte, ilyenekből születnek meg az olyan elidegenült kapcsolatok, ahol megfelelési kényszerek vannak és folytonos elvárások a másikkal szemben, elég szomorú, hogyha ez a követendő példa és nem a barátság. Ezek nehezítik meg a kapcsolatokat és ezért satnyult el a szeretet.

Nem tudom miért kéne külön szabály a barátságra és a párkapcsolatokra mikor emberi kapcsolat mindkettő és miért kéne másként viselkedni ez egyikbe, mint a másikba? Most akkor elkéne dönteni azt, hogy az ember adja e önmagát vagy se? Mert én önmagam szeretnék maradni a barátaimmal és majd a párommal is, nem kívánok másként viselkedni, mert az olyan, mintha maszkot kéne felhúznom. Amikor azt hallom, hogy légy jobb valamibe akkor két dologra tudok gondolni az egyik, hogy nem kell jobbnak lenni mivel szeretetteljes légkörben az ember alapból folyton változik, a másik ami eszembe jut, az a látszódj jobbnak, ne legyél az aki vagy, tettesd jobbnak magad. Inkább az első pontot tartom reálisnak.

Tisztába vagyok, hogy semmi nem lesz tökéletes én se vagyok az vannak hibáim, de kinek nincsenek most őszintén. Fontos az, hogy felmerjük önmagunkat vállalni és az elidegenült belső börtöneinkből kiszabadulni. Sokáig abban a börtönben voltam és az önbizalmam is a béka feneke alatt volt, hosszú idő volt mire kitörtem belőle mondjuk ehez kellett segítség is.