Párom nagyon szeretné megszerezni a B-s jogsit, viszont nem igazán való sofőrnek. Hogyan adjam tudtára?

A volt feleségemmel úgy ismerkedtem meg, hogy volt már jogsija és vezetett is egy ideig, évekig nem láttam vezetni. Egyszer beült a kocsimba és úgy döntöttünk, nem gyengébb, kisebb autóhoz szokott. Ezért cseréltünk autót. A kicsi autóban sem érezte jól magát.

Én nem akartam tanítani, inkább elküldtem egy oktatóhoz, hogy vegyen pár órát. Büszként mondta néhány alkalom után, hogy az oktató nem is értette, miért vesz órákat.

Hagytam vezetni, de rettegtem mellette. Nem való mindenkinek a vezetés.

Nagyon megértem, hogy huszonévesen még nem ássa el magát és szeretné úgy élni az életét, hogy vezet, ez nagyon fontos. Én meg is őrülnék ha valami miatt megfosztanának ettől.

Én annak a híve vagyok, hogy a család kötelessége, hogy a kellemetlen dolgokat elmondja az embernek, mert idegenek nem fogják elmondani (pl. rossz hajszín, túlsúly, rossz lehellet, stb.)

Ebben az esetben viszont én is azt tanácsolom, hogy ne tartsd vissza, elég komoly a szűrő, ha annyira alkalmatlan, ki fog derülni és kénytelen lesz feladni.

Innen nem tudhatjuk és talán Te sem, hogy hova fejlődhet. Lehet, hogy nem lesz a legjobb sofőr, de óvatosan biztonságosan elközlekedik majd.

Szerintem meg hagyjátok, hadd próbálja meg, ha annyira béna, úgysem fog menni. De ne vegyétek így el az önbizalmát, mert szörnyű így vezetni. Tudom, saját példa. Megszereztem a jogsimat a húszas éveim elején, párszor vezettem felügyelettel anyám mellett, folyton kritizált minden hülyeségért, de olyanokért, hogy miért nem húzatom ki jobban, miért nem előzöm meg jobbról a balra kanyarodni akaró autót stb. Mindezt ilyen "mekkora balfasz vagy" hangnemben (igen, tudom, ezek mindennapos dolgok, friss jogsival még nem mertem így vagánykodni, inkább óvatos voltam). Apám se volt jobb, ő hivatásos sofőr, aztán azt várta, hogy majd egyből úgy vezetek, mint ő, több millió kilométerrel a lábában, és mindig hangot adott a csalódottságának, amikor nem voltam elég "tökös". Na, odáig ment a dolog, hogy egy idő után inkább már nem vezettem, mert úgyis csak basztatnak. Évek maradtak ki, egyáltalán nem ültem volán mögé.

Közben férjhez mentem, gyerekünk született, lett saját autónk, de nem mertem vezetni. A férjem unszolására, meg mert ovis lett a nagyobbik gyerek, és hozni-vinni kellett, elkezdtem végül újra vezetni. És tök jól ment, nem volt semmi probléma, hamar visszajött minden. Most már rendszeresen vezetek gond nélkül, a férjem szerint jól és biztonságosan. De ha az anyám, apám vagy a tesóm látnak beülni az autóba, a mai napig annyira bestresszelek, hogy gyomorgörccsel indulok el, remeg a lábam, és imádkozom, hogy ne fulladjak le. Köszönhetően a folyamatos cseszegetésnek meg beszólogatásnak. Ha ők nincsenek a közelben, akkor semmi bajom.

Ha jól értem, ti vezetni még nem is láttátok a barátnődet, de már előre elkönyveltétek, hogy béna sofőr lesz, mert nem seggelte be kellően a kreszt az elején, és elkaszálták az elméleti (!) vizsgán. És már vennéd el az önbizalmát meg a lelkesedését, hogy meg se próbálja. Így lehet valakit görcsössé tenné úgy, hogy még egy métert sem ment, gratulálok!

Sehogy. Ha igazad van, majd rájön magától, vagy az oktató elmonja neki.

Azért egy jogsi nem olyan bonyolult, bármilyen hülye meg tud tanulni vezetni. Mondom ezt úgy, hogy én nem vezetek már, mert utálok. De ha akarnék, tudnék.