Van olyan aki megbanta a gyerekvallalast a parja kedveert?

Én a párom kedvéért vállaltam. Nem bántam meg, sőt...Nagyon szerettem volna neki testvért, de addigra a párom nem akart több gyereket.:(

Ilyen is van.

Ez a gyerek a mindenem. Sokáig azért nem akartam gyereket, mert mindenhol azt láttam, hogy utána a háziállatoknak kegyetlen sora van, egy volt barátnőm bevágta a menhelyre a 10 éves vizsláját, mert kitalálta, hogy a gyerek szőrallergiás, meg tiszta fertőtlenítésmániája volt, a gyerekhez csak műtéti bemosakodás után lehetett nyúlni, még a folyékony szappanba is Domestost öntött. Na én már ettől hülyét kaptam. Aztán amikor terhes voltam, bele akartak szólni, hogy beengedem a kutyákat a házba, anyósom is, a védőnő is. Előre féltem ezektől.

Aztán lett egy gyerekem, akin soha egy karcolás nem esett az állatoktól, mert kölcsönösen vigyáztam rájuk. Ésszel csináltam mindent és egy családdá váltunk kutyástul, babástul és később cicástul, mert kiderült, hogy a gyerek macskamágnes, az utcán múltkor egy vadidegen macska nyílegyenesen odament a gyerekemhez, én még ilyet az életben nem láttam, hogy egy macska odamegy egy idegenhez. Ugyanez volt 1,5 éves korában, így lett az első cicánk, a gyerekemhez ment oda nyílegyenesen. Minden állatot végtelenül szeret. Ma talált egy tojást a fűben, úgy őrizgette, mint a gyémántot, mondtam neki, hogy visszatesszük a fészekbe. Addig egy puha rongyba tette, majd behozta az ebédlőbe egy kis tartóban, amikor ebédelni hívtuk. Akkor vette észre az apja, hogy a tojás már büdös és meg is van repedve. A gyerek elkezdett zokogni. Kiderült, hogy már eltervezte, hogy ő fogja nevelgetni a fiókát. Én egyszer gyerekkoromban felneveltem egy talált kisrigót, akiről sajnos nem tudtuk, hogy fészekhagyó és hazavittük. Ettől még életben maradt volna, már repülni is elkezdtük tanítani. Rengeteg földigilisztát ástam neki. Aztán amikor nyaralni mentem, unokatesómék undorodtak a gilisztáktól és kukoricával etették meg és meghalt szegényke. A végét nem meséltem el a gyerekemnek, csak azt, hogy milyen aranyos volt a kismadár és milyen volt őt etetni, röptetni. A múltkor a kislányommal találtunk a járdán gubbasztva egy picike madarat egy nagyon forgalmas út mentén. Majdnem ráléptem, nem hagyhattam ott. Élénknek tűnt pedig, de repülni még nem tudott. Én is azt reméltem, hogy fel tudjuk nevelni, ahogy gyerekkoromban sikerült volna, ha nem etetik meg kukoricával, de estére a tenyeremben meghalt a kislányom szeme láttára. Ez mind feljött most a gyerekben, amikor megtalálta azt a kis tojást, pedig már majdnem egy éve ennek és annyira sírt, hogy alig tudtam megvígasztalni. Aztán rájöttem, hogy lázas szegényke.:(

És ha belegondolok, hogy azért nem akartam gyereket, mert azt hittem, hogy akkor azzal az állataimnak rosszat teszek.:( Tény, hogy onnan kezdve elvesztettek belőlem egy jó nagy darabot, főleg amíg baba volt, de igyekeztem azért valamilyen módon mindig együtt lenni velük. Aztán a kislányommal együtt sirattuk meg őket, ahogy elmentek sorba mind, mert már akkor is öregecskék voltak, amikor megszületett.

Azt nem mondom, hogy nem tud idegesíteni. Nem is jó szó az idegesítés. Inkább arról van szó, hogy introvertált vagyok, akinek minden nap kell jópár óra, amikor békén vagyok hagyva. Mióta gyerekem van, ez a legnagyobb luxus és ha meg is engedem magamnak, akkor meg a lelkifurdalás gyötör. Ez a legnehezebb benne.

De erről nem ő tehet, én nem vagyok jó passzban.

Nem bántam meg őt egy percre sem. Sőt, ha ő nem lenne, nem biztos, hogy túléltem volna a kutyáim elvesztését.

A gyerek nem olyan, amire rá lehet beszélni. Azt vagy akarod, nem, de nem lehet erőltetni. Akik így vállalnak gyereket, azok kivétel nélkül megbánják. (Itt a 2. igazából akart, de voltak félelmei. Ez másik eset.)

Ilyen esetben az egyetlen normális megoldás, ha szétmentek. Minél előbb, annál jobb, mindketten csak így kaptok esélyt a boldogságra.

Úgy bevállalni, hogy "hát rábeszélt", azért is baromság, mert ebből lesz az, hogy te xarsz a saját gyerekedre, és azzal takarózol, hogy csinálja ő, ő akarta, ő erőltette. Ez még egy háziállatnál is nehezen működik, de gyereknél sehogy. Utóbbina ugyanis mindkét szülőre szüksége van. Apára és anyára is. Az egyik szülő elutasító viselkedése pedig egy életre megnyomorítja.

Annyi ilyen család van! Kivétel nélkül alig várják, hogy elég nagy legyen a gyerek, és el tudjanak válni. Addig meg otthon érzelmi vákuum, a szülők meg csalják egymást.

Ha minden vágyad megbánni a házasságod, megutálni a párod, és elcseszni mindhármótok életét, akkor persze add be a derekad, és legyen gyerek. Csak utána csendben, mosolyogva tűrjél, mert te akartad.

Volt idő amikor majdnem belementem. Szerencsére észbe kaptam és ragaszkodtam az elveimhez.

Tuti öngyilkos lettem volna...

Inkább maradok egyedül, de életben.