Hosszú egyedüllét után megismertem álmaim férfiját. Nem házas, de van barátnője. Reménytelenül beleszerettem, levegőt vennem is fáj, ha a közelemben van. Mibe fektessem az energiámat: az elfelejtésébe, vagy a meghódításába?

Én 25 éves vagyok. És ő tényleg álmaim férfija.

Azt kell mondjam, hogy soha az életben nem volt olyan listám, amiben pontokba szedtem volna, hogy milyen férfire vágyom. De mondom nektek, ha valaha is írtam volna egy ilyen listát, hát ő tuti megfelelne minden egyes pontjának.

Úgy képzeljétek el, hogy totálisan a híres-neves "lelki társ" érzést érzem vele kapcsolatban. Mindene tetszik. A külseje is tetszik, de olyan mély szinteken vonz ő már engem, hogy bár jól néz ki, a szexuális vonzalom eltörpül azok mellett. A tulajdonságai. A jelleme. Az érdeklődési köre. A vágyai. Minden-minden, de tényleg. Minden területen annyira megértjük egymást, mint két legjobb barát, akik csecsemő koruk óta ismerik egymást.

És 100% biztos vagyok benne, hogy ő is érzi, mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Ez nem lehet teljesen egyoldalú, hogy én mindent érzek, ő semmit. Annál sokkal jobban egy húron pendülünk, mint hogy teljesen egyoldalú lehessen. Valamit biztos ő is érez. Csak hát van barátnője, így aztán lehetséges, sőt nagyon valószínű, hogy amit ő érez, az barátság, és nem szerelem.

Ismerem a barátnőjét, de nem behatóan. Csak párszor láttam, meg nyilván hallottam róla ezt-azt a férfitól. Egy csinos lány, nő, aki szeret utazni, romantikus regényeket írni, túrázni, három idegen nyelven beszél, és szereti az állatokat, de csak messziről.

Néha, ha arról szerzek tudomást, hogy milyen programon vett részt ez a férfi, mert meséli, vagy teszem azt Facebookon látom, akkor teljesen ki tudok készülni, el tudok szomorodni, mert úgy vele tartottam volna. Kettesben, persze. Annyira látom magunkat, hogy kapcsolatban vagyunk, és elkísérem őt, ő engem, közös programot szervezünk, randizunk, vagy hogy nyugis otthoni napokon megnézünk egy filmet, olvasunk, főzünk, takarítunk, bármi. (Félreértés ne essék, ezt nem úgy értem, hogy össze vagyunk nőve. Mindezt inkább a külön elfoglaltságok mellett, ahogy azt kell egy jó kapcsolatban.) De ez nem a valóság, sajnos.

Annyira megértem őt. És ő is megért engem. Így a végére leírom, hogy lett egy legújabb, fura félelmem. Méghozzá attól félek, hogy egyszer az erős plátói szerelem miatt elveszítem a kontrollt, megcsókolom, és ezzel tönkre teszem a jó viszonyunkat. Ezért ha találkozunk, meg ha együtt vagyunk és csend lesz, emlékeztetem magam, hogy nehogy megcsókoljam, nehogy! Irreális félelem.

Természetesen ez a helyzet tarthatatlan. Huzamos ideje megy, lassan véget kell vetni neki. Erre is irányul a kérdésem, amit újra leírok: Mibe fektessem az energiámat: abba, hogy elfelejtsem őt; vagy abba, hogy meghódítom, és hátha elhagyja a barátnőjét és összejön velem?