Hogyan lehet bátorságot venni magadon?

Mondjuk nem ártana eldönteni, hogy mit akarsz, és átgondolni, hogy mitől félsz.

Veled az a gond, hogy te ezt úgy akarod megoldani, hogy a kecske is jól lakik, meg a káposzta is megmarad. De ez nem megy, az élet nem ilyen.

Te csak célozgatsz rá, hogy mi a bajod, mert tudod, hogy ha őszintén kimondod, akkor a csajod összepakol és elmegy. Nem hiszed el, hogy ha húzod az idejét, akkor is elmegy. Egyre többször mondja, hogy nem vár örökké a gyerekre. Jobb lesz, ha egy év múlva hagy el? Vagy szerinted 40 évesen neked több esélyed lesz találni mást?

Annyira félsz, hogy elhagy, és szégyenszemre egyedül maradsz, hogy már bevállalnád a gyereket is, de... De a szex nem megy. A saját farkad nem tudod átverni. Ez van.

Másrészt meg már az önmagában szégyen, és mindenki előtt titkolod, hogy milyen is ez a "kapcsolat". Melyik cikibb szerinted? Elárulom: sodródni.

Teljesen be vagy tojva, hogy kézbe kell venni az életed, hogy neked kell eldönteni bármit. Eddig mindig más mondta meg, hogy mi lesz. De őszintén: olyan most az életed, amilyet szeretnél?

Két lehetőség van.

1. Van pár éved, aztán elvisz egy szívroham vagy a rák. Úgy dobod fel a pacskert, hogy sose éltél. 40 évesen ott fogsz feküdni a halálos ágyadon, és arra fogsz emlékezni, hogy ide írod a hülye kérdéseid. Sose voltál szerelmes, sose éreztél szenvedélyt, nem voltàl sikeres, nem volt egy jó pillanatod.

2. Ugyanez mégegyszer, csak 80 éves korodig írod a kérdéseket, 50 évvel tovább volt xar az életed.

Döntsd el: ennyi jár?

Milyen párkapcsolat már az ahol le kell rágni a körmünket mielott megszolalunk?

Az nem párkapcsolat.

Párkapcsolat az, ami a sziveden az azonnal a szádon is. Spontán meggondolatlanul is. Nem kell bátorsag ehhez, MERT természetes, ez a normális. Az azonnaliság spontenaitás. Minden.