Reménytelen szerelem! Hogyan tegyem túl magam rajta?

Hasonló cipőben járok, le is írom - kicsit hosszan, mert könnyebb ha leírom...

Hogyan lehet megszabadulni attól a kínzó érzéstől, amit a viszonzatlan szerelem okoz?

Jelenleg úgy érzem, hogy sehogy...

Két éve munkahelyet váltottam és egy olyan helyre kerültem, ahol javarészt nők között dolgozom. A legtöbbjük 40 év fölötti anyuka és mivel elég közvetlen ember vagyok, szinte mindegyikükkel jó kapcsolatban vagyok, sokat hülyéskedünk a munkaidő alatt. Kicsit olyan mint egy nagy család, ahol a "nővéreim" között lehetek. Mondjuk én is idén 40 leszek, de elég fiatalos vagyok, többször néztek már harminc alattinak is...

Dolgozik közöttünk egy nő, aki három évvel fiatalabb mint én, azaz 37 éves. Egy 52 éves fickó a férje, akivel 10-12 éve élnek együtt, de csak tavaly ment hozzá feleségül. Nem egy helyen dolgoznak, még csak nem is egy műszakbeosztásban. Abból áll az életük, hogy a csaj munka után otthon főz, mos, takarít, a fickó meg csak elvan mint a befőtt. TV-t néz, pötyörészik a számítógépen. Semmi szórakozás sincs az életükben, nem járnak el otthonról, nincsenek barátaik, a hétvégi "csúcsprogramjuk" az, hogy kibicikliznek a temetőbe a faszi szüleinek a sírjához. Ennyi. Közös gyerkőc nincs, a fickónak az előző házasságából van ugyan egy nagy fia, de nem tartják a kapcsolatot. Annyira érzelemmentes és sivár az életük, hogy számomra hihetetlen, hogy boldogok lehetnek együtt. Nem tartanak születésnapot, nem lepik meg egymást semmivel, még karácsonykor sem ajándékozzák meg egymást. Nem is tudják milyen jó érzés adni és kapni. A megkeresett pénzt gondosan beosztják (a faszi elég jól keres), de igazából nem költenek semmire, csak "spájzolják" a pénzt...

De ez a csaj odabent a cégnél olyan, mint minden normális ember. Vicces, kedves, rendes, jókat lehet vele beszélgetni, nevetgélni, hülyéskedni. Na ebbe a nőbe szerettem én bele.

Sokáig próbáltam magamtól elkergetni ezt az érzést, de pár hónapja végleg rájöttem, hogy nem megy. Mélyen és igazán szeretem. Ami miatt igazán szenvedek, hogy úgy érzem, én sem vagyok számára közömbös. Mindig odajön dumálni, keresi velem a fizikai kontaktust - még ha csak egy-egy futó érintésre is. Viccelődik, látom rajta, hogy szeret a közelemben lenni. Valószínűleg ez is vezetett oda, hogy beleszerettem.

Igazából nem tudnám megmondani hogy miért is szerettem bele. Csak kialakult bennem az érzés az összhatàs miatt. Nem tudom azt mondani hogy "jaj azért mert olyan rendes" vagy "azért mert olyan kedves", annyira rendes és kedves ami nekem pont jó, ami miatt úgy érzem hogy nekem való. Külsőre sem egy fantasztikus szuperbombázó, de épp annyira helyes és csinos, ami miatt nekem tökéletesen megfelel(ne)...

Néhány hete bevallottam neki, hogy mit érzek. Egy A/4-es levélpapírt írtam neki tele a gondolataimmal és az érzéseimmel. Vannak dolog amiket ki kellett volna hagyni belőle és vannak amiket be kellett volna írnom, de összességében jó írás volt. Egy hétig nem válaszolt semmit, de ugyanúgy viselkedett velem, mint korábban. Odajött, viccelődött, beszélgetett - én meg gyötrődtem. Végül nem bírtam megállni hogy ne kérdezzek rá, hogy legalább elolvasta e amit írtam. Egy nyelés után bólintott, én meg mondtam, hogy ha nem akar akkor nem beszélünk erről a témáról soha többet, de valamit mondjon mert ez így nem jó. Erre azt mondja hogy nagyon megtisztelő de nemet kell mondania. Mondom hogy oké, legalább így minden tiszta. Megint elismételte hogy megtisztelő de nem. Ennyi volt, ez is a pénteki nap végén.

Elég depressziós hétvégét éltem túl és ha nem öntöm ki a szívemet a kedvenc munkatársamnak, ki tudja mit csináltam volna magammal... De végülis úgy éreztem, hogy vagyok annyira kemény csávó, hogy túl tudok lépni rajta.

Hétfőn minden ugyanúgy folyt tovább mint korábban. Odajött hozzám a csaj, beszélgetett mosolygott, stb. Én elég jól el tudom rejteni az érzelmeimet, így aztán játszottam a kemény csávót és próbáltam minél kevesebbet érintkezni vele. Nem egyszerű dolog, mert gyakorlatilag egymásra vagyunk utalva, konkrétan a közvetlen munkatársam a lány. Ha nem szóltam hozzá, akkor megkérdezte mi a baj, bökdösött, rugdalta a cipőmet, meg ilyen apró dolgokkal gyötört.

Hetek teltek el így.

Nem tudom mi lesz velem, de nem tudom kiverni a fejemből.

Nem tudok túllépni rajta, sajnos nem tudok. Pedig tudom, hogy túl kéne, de nem megy. Próbálok másra gondolni, próbálok odabent nem a közelébe lenni, de túl kevesen vagyunk és túl kis helyen dolgozunk ahhoz, hogy el tudjam kerülni egész nap. Nem mosolygok rá, nem beszélek vele, csak minimálisan. Nagyon nehéz megállnom, néha nem is megy...

Már nem is az zavar igazán, hogy nincs velem és nem is lesz. Beleszakad a szívem, de valamelyest már beletörődtem, elfogadtam, hogy NEM. Azért nem tudok rajta túllépni, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy boldog életet él. Egyszerűen nem hiszem el, hogy így teljes az élete és hogy ilyen kevéssel beéri. Ilyen sivár, ilyen rutinszerű élettel... Már odáig eljutottam, hogy már azt se bánom, ha nem velem élne teljes életet, ha nem mellettem lenne boldog, csak legyen az. Legyen értelme az életének. Nevessen sokat, szüljön gyereket, de amit legjobban szeretnék, hogy igazán szeresse az a fickó akinek majd gyereket szül. Legyen boldog, még ha nem is velem lesz az...

Volt olyan nap, hogy egész nap szabályosan gyötört. Néha azt hiszem, hogy tudat alatt csinálja ezt velem. Ha elmentem dolgozni a csarnok egyik felébe, pár perc múlva ott kötött ki. Erre én átmentem máshová, oda is utánam jött. Közben beszél, mosolyog, bökdösi a hátam, húzogatja a pólóm ujját, meg ilyenek.

Már azon gondolkodok, hogy munkahelyet kéne váltanom, mert így minden nap gyötrődés számomra. Minden nap egy pokol. Mert mindig jön, mindig mosolyog, mindig küldi felém az olyan jeleket, amikről azt hinném, hogy azért csinálja, mert több vagyok neki egy munkatársnál... vagy legalábbis lehetnék...

Mit lehet ilyenkor csinálni? Hogyan lehet túltenni magamat azon a bizonyos NEM-en?

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de így, hogy minden nap látom és beszélek vele, nem tud begyógyulni seb, minden nap felszakad... Én meg lassan beledöglök...