6 éve megveszek a legjobb barátomért. Te tönkretennéd a barátságodat vele?

7 éve ismertem meg egy barátnőm lévén, 2 évvel idősebb nálam. Nagyon jó barátok lettünk,sokat dumáltunk együtt,volt hogy eljött a munkahelyemre is értem és hazavitt vagy egyszerüen csak megittunk valahol valamit és egy jót beszélgettünk. A lényeg hogy meg volt az összhang köztünk és közös téma is mindig.

Aztán egyszer csak észrevettem hogy már nem barátként nézek rá, és ahogy teltek a hónapok, ugy vettem észre rajta is az apró jeleket hogy már nem csak barátként tekint rám.

Egyre többet hívott, egyre többet kereste a társaságomat, egyre többször pirult el velem együtt.

Neki akkor menyasszonya volt , nekem meg élettársam.

Elfojtottam a vágyaimat és igyekeztem nem adni jelét a vonzalmamnak,bár minden bizonnyal észrevette rajtam.

Én nem akartam belekavarni az életébe, elvenni a másét,pedig életemben soha nem akartam úgy soha senkit /férfit/sem mint őt.

Kapóra jött a lakásvásárlásom, így más városba költöztem és megszakadt a kapcsolatunk is így....

Az érzelmek lassan elmúltak és én azt hittem hogy túl vagyok rajta.

Tavaly elvesztettem a lakásomat, a páromat és így vissza költöztem a szülővárosomba ahol ő a mai napig lakik.

Pár hete összefutottam vele az utcán.

Én egyedül maradtam, ő azóta elvált, de jelenleg barátnője van.

Sokat beszélgettünk,mint régen.

Azóta többször is összefutottunk véletlenül a városban .Beszélgetünk mint mindig.

De bennem ujra feltörtek az érzések, a régi elfojtott vágyak. A szeme, ahogyan rám néz.

Nem tudok csak szimpla barátként rá nézni,de nem akarom neki megmondani mert félek,hogy a barátságát is elveszítem.

És nem akarok most sem belepiszkítani a kapcsolatába.

Úgy gondolom hogy ahogy régen is tiszteletben tartottuk egymás kapcsolatát, most is tiszteletben tartom az övét.

De amikor rám néz, igyekszik barátként tenni azt,próbálja ő is titkolni mi zajlik le benne, de van hogy megfeledkezik magáról és érzem a legapróbb porcikámban is hogy Ő ugyan ugy érez,mint én.Látom a szemében, a mosolyában a végtelen csillogást,mint ahogy az enyém csillog mikor meglátom őt.

Én soha nem teszem meg az első lépést, talán ha egyedül lenne és nem lenne senkije sem,akkor talán lenne bátorságom,de addig nem.

Mit gondoltok? Lépni fog egyszer ő? Vagy ő is arra vár amire én?