Mi lehet a bajom? (vonzódom a lányokhoz)

Nem az a kérdés, hogy fiú vagy-e, vagy lány. Egyértelműen lány. Azzal, hogy vonzódsz a lányok felé, nincs gond. Egyszerűen vannak benned biszexuális hajlamok, de ez ebben a korban a korunkbeliek 80 %-ban megjelenik, csak épp ennek a 80 %-nak csak egy parányi darabkája vallja be a környezetének, vagy egyáltalán önmagának (bennem is van ilyen hajlam). Ez nem különleges dolog, ez a hormonok miatt van. Szerintem, ha nem mulandó a dolog (nálam pl. nem az), akkor a hajlam talán nem csak hormonális, hanem veleszületett. De ez sem gond. Az, hogy dominánsnak érzed magad, "uralkodónak", még nem jelenti, hogy fiú lennél belül. Mert az, hogy a fiúk az uralkodó, erős nem, ez csak egy, a társadalom által felállított tévképzet. Az antifeminizmus korában jött létre, és azóta elég erősen megmaradt az emberek fejében, mégha már nincs is (annyi) antifeminista ember.

Azt mondanám, hogy tedd azt, amire vágysz. Pl. ha bejönnek a lányok is, akkor ne fojtsd ezt vissza magadba, mert ezzel önmagad egy részét fojtod el, amiből káosz fog megjelenni benned, harc önmagaddal, és ez egy vég nélküli harc, aminek a vége szinte mindig valami lelki sérülés, depresszió (én is átestem ezen, azóta nem érdekel a dolog, elfogadom, és ennyi).

Most a saját példámmal próbálom megmagyarázni. 15 éves vagyok. már úgy másfél éve kialakult bennem az, hogy nagyon szerettem nézegetni az izmos embereket, a jóképű fiúkat. De közben a "hétköznapi", semmi-extra fiúk iránt semmi különlegeset nem éreztem, emiatt teljesen abban a tudatban éltem, hogy hetero vagyok, fel sem vetődött bennem ennek a kétsége. Aztán úgy 1 év múlva, azaz fél évvel ezelőtt elkezdtem beindulni azokra a fiúkra, akiket eddig csak úgy nézegettem, úgy voltam vele, ok, biztos hormonális, ekkor már győzködni kezdtem magam, hogy én márpedig hetero vagyok. Teljesen magamba zuhantam, véresen komoly depresszió lepett el, főleg azért, mert volt barátnőm. Nem tudtam már önmagamat adni neki, figyelnem kellett arra, hogyan viselkedjek, hogy neki is bizonyítsam, hogy hetero vagyok, mégha nem is tudott semmiről sem. Ekkor szakított, mert szerinte megváltoztam, teljes mértékben. Ekkor érte el a csúcspontját a depresszióm, nagyon közel álltam az öngyilkossághoz, mint a legtöbb korombeli bi/homoszexuális. Úgy voltam vele, hogy már lesz@rom a dolgot, úgy is katasztrófa az életem, ezért elmondtam anyámnak a dolgot. Ő kiakadt, ez méginkább erősítette bennem a dolgot. Aztán rá 1 hétre leült velem beszélni. Olyan dolgokat mondott, amik megnyugtattak. De nem azért, mert ezeket ő kimondta, hanem amiket nem mondott ki. Szóval elkezdte részletezni, hogy a homoszexuálisok hogyan szeretkeznek, hogyan házasodnak, szóval elmondta a dolgokat. Én meg mosolyogni kezdtem, mert önmagamban rájöttem, hogy egyáltalán nem vágyok sem házasságra, sem szerelemre egy fiúval. Szóval az egész csak testiség. Ezt elfogadtam, és nagyon jól érzem már azóta magam, sőt. Olyan, mintha nem lennének korlátok, bármikor bárkit megnézhetek anélkül, hogy azon kellene gondolkodnom, hogy lány-e vagy fiú. A külvilág egyáltalán nem tud erről, csak anyám, és egy barátom (aki szintén biszexuális). Azóta boldog vagyok, vidám, életerős. Megint van barátnőm, és elvileg minden sínen van. Remélem, te nem fogsz ezeken a depressziós időszakokon végigmenni!

15/F