Miért szeretik sokan a Sherlock/John párosítású slash fanfictionokat?

A fanficekben mindenkit összeboronálnak mindenkivel, fiút lánnyal akkor is ha sosem látták egymást a sztoriban, vagy utálják egymást. Lányt lánnyal és fiút fiúval.

Amúgy pedig szerintem valóban különleges kapcsolatuk van, ezerszer jobb és belsőségesebb mint amilyen egy nővel (nem azért mert nő, hanem mert az ilyen fajta barátság különleges), feleséggel lehetne. Ezerszer inkább álmodoznék egy ilyen baráti kapcsolatról mint egy hercegről fehér lovon. Nos mások ezt tovább viszik. Igazából nem is lehet megmagyarázni, hogy mi a jó benne. Én még csak egy éve ismerem ezt a "stílust" de nagyon szeretem, ha megfelelő szereplőkkal és megfelelő formában adják elő, de nem tudom miért. Az is jó amikor nagyon belemennek a témába, de az is amikor csak szoros barátok, és csak utalások vannak.

Szerintem azért szeretik sokan - köztük én is (csak hogy legyen kit szidni, akiknek nem tetszik) -, mert:

Egyrészt az tényleg csak az író képzeletén múlik, mit hoz ki az amúgy is szoros barátságból, de ezeket olvasva sokszor jobb minőségű írásokhoz juthatunk, mint a nyomtatásban kiadott könyvek.

Másrészt sok női fantáziát beindít két férfi romantikus kapcsolata, ahogy a pasik egy részét a leszbi pornó.

Harmadrészt pedig, nem a BBC-Sherlock kezdte, de való igaz, hogy a modern verzióban nyíltabban ki lehet azt mondani, amit egy viktoriánus korban nem lehetett.

Lilseyvel egyetértek abban, hogy tényleg néha sokkal jobb minőségűek ezek az írások, mint néhány nyomtatott verzió. Sherlock és John kapcsolata viszont eléggé különleges ahhoz, hogy sokmindent bele lehessen látni. Az az egy biztos, hogy Sherlock nem szerette a nőket, és ezt a Doyle-féle verzióban is kijelenti. Irene Adlert is csak tisztelte, ezért hívta úgy, hogy "A Nő", persze ez nem jelenti azt, hogy a férfikat szerette, de benne van a pakliban. Bár sokak szerint aszexuális volt.

A BBC Sherlockban egyébként sok olyan kijelentés van ami beindíthatja a fanok fantáziáját. Pl.:

Irene: Féltékeny?

John: Nem vagyunk egy pár.

Irine: De, azok.

...és még sorolhatnám.

Emellet az eredeti verzióban is Doyle néha eléggé kétesre vette dolgot:

"Ezután barátom hozzám lépett, gyengéden átölelve felemelt és egy székhez támogatott.

- Ugye nem súlyos a sebesülése, Watson?! Az isten szerelmére, mondja, hogy nem súlyos a sérülése!

Őszinte aggodalmának puszta látványa is megérte sérülésemet – akár több sebet is megért volna -, mert e pillanatban ismertem meg igazán annak a nagy-nagy szeretetnek és ragaszkodásnak a mélységét, mely rendszerint elrejtőzött komoly arcvonásai mögé. Szemét egy pillanatra könnyek homályosították el, s a máskor oly határozott ajkak most láthatóan megremegtek. Ez egyszer, ha csak egy futó pillanatra is, de alkalmam nyílt meglátni a zseniális gondolkodó nagy szívét és tiszta lelkét. Szerény, de odaadó szolgálataim legfőbb jutalma volt e pillanatnyi kitárulkozás.” (A három Garrideb)

Persze az az embertől függ, hogy mit lát bele, szerelmet vagy mély barátságot?

Egyébként én is szeretem a slasht (persze csak ha jó a történet) és Johnlock párti vagyok, de azt nem tudnám megmondani, hogy miért szeretem. Egyszerűen csak így van és kész. :)