Túl fogok rajta lépni valaha?

2011 szeptembere óta próbálom elfelejteni, ami elég nehéz, pláne, hogy gyakran találkozunk, látom a képeit, hallom a hangját, beszélnek róla a közös ismerősök (igen, elkerülhetetlen). Még akkor sem megy, ha hónapokig nem hallok felőle semmit. Időszakosan mindig jobb, de 1-2 hét múlva megint hónapokra magam alatt leszek, sírok, kilátástalannak, üresnek és értelmetlennek látom az életem. Igyekszem elterelni a gondolataimat, rengeteget vagyok a barátaimmal, sokat dolgozom, egyetemre járok, ahol kitapossák a belem, sőt, 4 különböző gyakorlati helyen vagyok, sokszor még enni sincs időm, ha pedig van egy kis szabadidőm, olvasok, filmet nézek, programokat csinálok vagy egyedül vagy családdal/barátokkal, de mégis... Próbálok ismerkedni, jelenleg is van két fiú, akik tényleg csodálatosak, udvariasak, kedvesek, jó a humoruk, normális esetben, ha például össze sem hoz Vele a sors, már rég vakulásig beleszerettem volna az egyikükbe, de így nem. Észrevettem, hogy minden fiú esetében 1-2 találkozó után, vagy pár nap/hét beszélgetés, ismerkedés után elkezdem hozzá hasonlítani őket, és bár nem akarom, mindig az a vége, hogy minden szempontból "kevesebbek", kevésbé jók nála, pedig ő is olyan messze áll a tökéletességtől, mint Makó Jeruzsálemtől, vannak hibái, ezer okot tudnék felsorolni, hogy miért nem érdemes vele kezdeni/ miért nem működne, de mégis... Nem tudok mit tenni, teljesen felemészt, nem teljes az életem. Mondom, nem gondolok rá nonstop, nincs rá időm, de akkor is... Úgy érzem, soha nem tudnék ezek után szeretni, pláne nem így, mint őt. Nem tudom elhinni, tudnék még találkozni egy ilyen sráccal, mint vele. Annyira különleges, már akkor éreztem ezt a valamit, mikor először megláttam, és még a nevét sem tudtam, pláne mikor sokkal behatóbban megismertem. Mit tehetnék még? Hülyeség, hogy az idő mindent megold, mondom, szeptember közepén volt két éve, hogy ez megy, ez baromi hosszú intervallum. Arról sincs szó, hogy nem akarom elfelejteni, hiszen mondom, adok lehetőséget másoknak is, illetve nem gonodlok rá állandóan, pláne nem direktben. Ha eszembe jut, akkor is tök véletlen, hirtelen dolgokról. Zenékről, ételről, italról, filmről, ruháról... persze sokszor csak úgy elkezdek rá gondolni, de na, nem csak ebből áll az életem, ahogy már többször is leírtam. Biztos vagyok benne, hogy ő életemnek az a fajta szerelme, amit csak egyszer tapasztal meg az ember, és borzasztóan, leírhatatlanul fáj, hogy elvesztem. Mit tehetnék? Köszi előre is! :(