Ez haladásnak számít a felejtés felé?

Mi kb 2-3 hete szakítottunk. Az első napok iszonyat rosszak voltak. Sírva feküdtem, sírva keltem, önsanyargattam magamat, egész nap a gép előtt ültem, melóhelyen alig bírtam tartani magamat, így tovább.

Én olyan vagyok, hogy nekem mindig elsőrendű az "intuícióm", a tudatállapotom, a mentális/szellemi állapotom. Így valami eszméletlen nagy ürességet éreztem, sokat gondolkoztam, nosztalgiáztam, én így éltem meg a szakítást. Ezután sikerült elengednem a reményt és szépen lassan új célokat behozni (vagy a régieket) az életembe. Talpra kell állni magadtól, ez sajnos sehogy máshogy nem megy. Így már elfogulatlanabbul látom a dolgokat, sokkal könnyebb. Nem érdemelt meg engem és nem értékelt, akkor hát ez van. Ő nem keres, én se keresem őt. És büszke vagyok rá, hogy tényleg így gondolom, hogy önállósulni tudtam. Nem mellesleg egy korty alkoholt nem ittam. Az csak fájdalomcsillapító, nem megoldás semmire.

A sport, a zene és a hobbim eszméletlen sokat segít. Találkoztam az egyik barátommal is, nagyon jól elvoltunk, meg elmondhattam neki, hogy mi nyomja a lelkemet és jókat mondott, amivel tudtam azonosulni. Te is menj el társaságba.

Kérdésedre a válasz: igen, nagyon is jól haladsz.