Leparkoltam a melóba járós régi Fiat Tipómmal, beültem drága cimborám Mitsubishi Lancerébe, és láss csodát, észrevettek a nők. Nahát, ez mégis hogy lehet? Csoda történt?

Kezdjük ott, hogy alapból a nők tekintetére gravitációs lencseként hat a megjelenésem. Tehát ahol felbukkanok, meggörbítem a teret, valahogy így: [link] Ezerből talán egy esetben néznek rám, de valami olyan ábrázattal, hogy "úristen, inkább mentem volna át az utca túloldalára". Egészen véletlenül délelőttönként munkásgöncben sietek általában vagy ide, vagy oda, vagy amoda. A fejszerkezetem sem éppen szívdöglesztő. Tehát 10 pontból jó eséllyel durván 3 pontosra osztályoznám magam, és akkor még egoista voltam a minősítésben, úgyhogy 1 pontot levonok a melós gönc miatt. A zsűri értékelése: 2 pont a 10-ből.

Szóval van nekem egy csíkos gatyám, ja nem. Van nekem egy Fiat Tipo kicsi kocsim. Egy ilyen, hófehér: [link] Nem is hófehér, az idő leette róla a havat, és alabástromfehér lett. Szóval velősen-magyarosan fogalmazva egy kopott szar. Ilyennel járok melóba. Nem zabál sokat, nem volt széthajtva, most nincs széthajtva, aránylag megbízható, belül szép tiszta, nincs szétdohányozva sem, egy hangyányit rohad az alja, van rajta egy alig észrevehető lik-luk, de nagyjából egyben van. Munkahelyre bejárni tökéletes választás nekem: [link]

Mit ad isten, az általános iskolás korom óta ismert barátom, a szokásos telefonos ökörködés helyett ma felhívott és megkért egy szívességre, az autóját haza kellett vezetnem a főváros egyik feléből a másikba. Pont kapóra jött, a kölcsönös kihasználás gondolatával élve azonnal ugrottam, hát nehogy már adósom legyen. Megkérdeztem, hogy a kellemest összeköthetném-e a hasznossal, késő délután el kéne intéznem a sokrétű bevásárlást is, ami azzal járt, hogy dupla utat kellett belevolánoznom a kocsijába. Természetesen áldását adta rá, annyi kikötése volt, hogy prostit azért lehetőleg ne ültessek bele. [link]

Ja, egyébként nyáron vette a kocsit. Egy vadonatúj Mitsubishi Lancer. Nem luxusautó, nem kerül 50 millióba, az alapmodell már 4 millió körül megvásárolható, viszont irtó gyönyörű, nagyon-nagyon morcos a nézése, tekintélyt, erőt sugároz, a hátsó spoiler még dob is rajta kicsit, fekete színű, sportback, gyári alufelni, egyszerűen tökéletes. Valami ilyesmi: [link] Gondoltam egyet, ha már adódik ilyen lehetőség, levetem bűzös kantáros ruhácskámat, felhúzom a tutker kínai 3000 forintos hófehér karcsúsított ingecskémet, illatfelhő ezerrel, hát adjuk már meg a módját. Nem mindennap ülhet egy csóró-csutakos-melós-Fiat Tipós ipse egy négykerekű japán csodába. Borostácskám van, olyan kis foltokban szexis Che Gevarás. Bizony, pár perc népszerűség, hát kihasználtam. [link]

És akkor most hosszasan szeretnék beszámolni azokról a tekintetekről, amiket végig láttam parkolás, megállás, kiszállás, és úgy általában az autó körüli csetlés-botlás közben, de nincs értelme. Nem számoltam, nem érdekel mennyi volt összesen, bőven megelégedtem azzal a tudattal, hogy 10-ből 9 nő az utcán hosszasan, már-már szinte zavarba ejtően stírölt. Nem vicc! Olyan nők, akik minden egyéb esetben ballisztikus ívben szarnak a fejemre. Stírölések, bámészkodások, sőt, még összesúgásokat, mosolyokat, kacérkodó, "felfaló" tekinteteket is kaptam az amúgy tök üres tányérkámra.

Mai napon megtanultam valamit: a fekete színű vadonatúj japán autók (és egyébként a német triumvirátus tagjainak termékei is) antigravitációs hatású a nők tekintetére. Én voltam a király a szemükben! Az atyaúristen, a szuper alfa vezérhím! A megtestesült ideál! (Szerk.: Rossz PC játékok sorozat urán szabadon: Dark-permetező!) Kiélveztem minden pillanatát. PEDIG! Pedig... ugyanaz az átlagos, normális életvitelű, aránylag normális életfelfogású, önmaga elé célokat állító csóró srác voltam, akinek egy régi Fiat Tipója van, aki reggel 6-tól este 6-ig melózik, aki nem keres túl sokat, aki délelőttönként melós gúnyában rohangál azon csajok között, akik ballisztikus ívben szarnak a fejére, akikre gravitációs lencseként hat, viszont egy Mitsubishi Lancer társaságában ő testesíti meg számukra a tökéletes férfit.

Kérdésem tudatlanságomból fakadóan imígyen szóla:

— Fúúú! Hát ez mégis hogy lehet? Hát... ez... mégis... hát ez, ez... ez most hogy? (Tudom ám: bittos csák á kocsít níztík!)

A tősgyökeres szőrszálhasogatók figyelmébe: kamu a kérdés, hiszen sohasem szokta senki megkérni egy jó barátját sem, hogy a zsír új kocsijába beleülhessen és vezethesse. És a Mitsubishi márka sem létezik. Pfej! Pfuj! Kamu!