Milyen érzés egy anyának/apának, hogy a lánya nem kell senkinek huszonévesen sem?

A szuloket azert az ilyesmi egy bizonyos pontig zavarja, mert mindenki szeretne a kolyket biztonsagban tudni, szeretnek ha megallapodna, feszekrakas ilyesmik, de nem mindenaron.

Ok sosem fogjak a gyereket hibaztatni, es sosem lesz ettol a gyerekuk a szemukben kevesebb, de nyilvan aggodnak erte ami termeszetes. Ez sztem minden szuloben benne van, teljesen normalis.

Mondjuk nalunk apu egyszer sem orult amikor megkertek a kezemet, mindegyiknel morgott, aztan vegul egyre igent mindtam es elfogadtak es vegulis orultek neki.

A masodik ferjemet is szeretik, szoval a szulok eleg rugalmasak. Nem tervezek harmadikat, de ha netalantan megint elhagyom az aktualist, akkor a szuleim azt is el fogjak fogadni, mert nekik az a fontos, h en boldog legyek:-)

Változó.

Én szüleim meg legjobb barátnőm szülei kb. úgy álltak hozzá, hogy jaj, biztos nekünk túl nagyok az elvárásaink meg az én szüleim még azt is hozzátették, hogy mert biztos, hogy antiszociális vagyok (rohadtul nem ismerték az emberi kapcsolataimat)... tehát kb. a gyerek hibás. Azóta mindkettőnknek lett rendes párkapcsolata.

Volt olyan ismerősöm is, akinek az apja megpróbálta elviccelni, de láttuk rajta, hogy konkrétan belebetegedett, hogy a lánya inkább az ő arcvonásait örökölte, és nem egy kifejezett csajos szépség. Nyilván egy nőies arcú lányra nagyobb a kereslet... pedig ő sem volt ronda, csak szögletesebb volt az arca, kicsit a szemei, picit fiúsabb szája... de mellé tök nőiesen öltözködött, travi fíling sem volt. Aztán ő is talált magának vkit szerencsére. De apuka magát ostorozta, és úgy gondolta, az ő hibája, mert ő adta neki azokat a géneket.

Kérdezd mg a szüleimet :D

De komolyra fordítva a szóót: nem tudom. Szerencsére nem zaklatnak, kérdezősködnek, de ha belegondolok, anyám az én koromban már anya volt, akkor biztos, hogy rossz neki, csak nem teszi szóvá.