Lányok, mennyire várjátok el, hogy bókoljanak nektek?

Én szeretem, ha bókol. Elvárni nem várom el, a kikényszerített dicséret sosem olyan, mint ami természetesen, magától jön, de jól esik, ha gyakran teszi. Paradox, tudom, tessék, én vagyok a legsztereotipikusabb nő. Nekem nem kell, hogy mindig valami újat találjon ki, sőt, nem is lehet, a világ összes dicsérő szavát már leírták/elmondták korábban, de ha az a konkrét bók határozottan illik hozzám/az adott helyzethez (pl kipróbáltam egy új frizurát, és azt megdicséri), akkor lehet akármilyen elcsépelt, abban a konkrét szituációban jól fog jönni. Az már viszont bántó, ha mondjuk (a fenti példánál maradva) kipróbálok egy új frizurát, és ő még csak említést sem tesz róla, majd miután én- mondom, tipikus nőként- megkérdezem, hogy nem tud-e esetleg valami szépet mondani nekem, akkor elkezd a főztömről hadoválni. Oké, hogy jól főzök, de például abban a kontextusban nagyon nem odaillő, és bár más helyzetben jól esne, itt inkább bántó.

Szóval, röviden: nem újat kell kitalálni, hanem odafigyelni a másikra és megfelelő időben a megfelelő dolgokat (még ha azok elcsépeltek is) mondani. Garantált a siker.