Kicsit hosszú. Szívfájdalom, de megpróbálok túl lenni rajta. Van valami meglátásotok, mit kellett volna másképp csinálnom, amikor még nem volt késő?

Beleszerettem egy férfiismerősömbe, akit a barátaimon keresztül ismertem meg. Menthetetlenül, szinte azonnal beleszerettem. Eddigi életemben ő a legvonzóbb, legmélyebben áhított férfi. Bár nem járok együtt vele, a legmélyebb érzéseket ő mozgatja meg bennem, mert annyira, de annyira tetszik és vonz. És imádom, imádok mindent vele kapcsolatban. Imádom a humorát, a nevetését, az eszét, a kisugárzását, a kedvességét, a keménységét, mindent. Van egy dal, linkelem akit érdekel ( https://www.youtube.com/watch?v=bx1Bh8ZvH84) amit nagyon hozzá kapcsoltam, a szövege miatt. Meg hát a dallam se utolsó. Ez még később szóba kerül amúgy.

Mondták néhányan, ne legyek ennyire szerelmes, mikor nem is járok vele. De ezt nem tudom befolyásolni. Egyszerűen megismerem, és ezért beleszerettem. Azért, mert az a fajta ember, akibe én mélységesen beleszeretek, úgy lett megalkotva. Ez különben sem így működik, hogy csak együtt járás alatt lehetnek érzelmek. És az is igaz, lehet vannak rossz vonásai, de nem hiszem hogy valami olyan nagy rosszat rejtegetne, ami miatt kiábrándulnék belőle, ha kiderülne.

De az történt, hogy talált valakit... Lett barátnője... Egyszerűen nem is gondoltam erre az eshetőségre, hogy bekövetkezhet bármikor. És senki sem figyelmeztetett, pedig volt aki tudott róla. Úgyhogy a legsokkolóbb módon tudtam meg. Úgy, hogy mikor megérkezett, jött vele a barátnő... Bejöttek, bemutatta a lányt, és a lány üdvözölte az embereket, és az idegenek hatására kislányos zavarában csimpaszkodott a barátján, aki a hajába puszilt többször is. És én tartottam magam. Még üdvözöltem is a lányt, bár éreztem, nem normális a hangszínem már. Aztán kaptam magam, és eljöttem, egyszerűen muszáj volt. Nem tudtam rendesen elköszönni, hisz nem akart feltűnést meg magyarázkodást, csak valakinek szóltam, muszáj elmennem, mindjárt visszajövök.

A szívem, olyan szúrós, hideg, és szó szerint kőnehéz volt, hogy csak na. A könnyem elkezdett ömleni, de nem bőgtem, vagy ilyesmi. Átvágtam az utcán, amiben laktak az ismerőseim, akiknél voltunk, és kiértem a Szt. István körútra. Gondoltam kicsit kiszellőztetem magam, aztán visszamegyek, magamat sajnálni, kisírni magam és túllépni rajta ráérek majd este. De aztán a körúton az egyik ilyen kis kiülős kávézóban vagy étteremben PONT EZ A DAL SZÓLT. Pedig szinte sose hallom, csak ha én beteszem. Na ott elszakadt a cérna. Hangos bőgés közepette lerogytam az útra. Jó, nem eldobtam magam, csak elgyengült a lábam, leguggoltam, talán le is térdeltem. Mivel nagyon bámultak, kihúzódtam a szélére, és a fal felé fordultam. Közben szólt a Wonderwall, és én iszonyatosan bőgtem, fájt belé a tüdőm.

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, azt hittem az egyik járókelő, de nem, egy nem olyan közeli barátom volt, onnan ahonnan jöttem, pont neki szóltam, elmegyek. Kiderült, hogy kicsit sejtette hogy tetszik nekem a srác, és amikor látta, hogy siralmas arcot vágva elmegyek, összeállt neki a kép, új barátnő, én sokkos állapotban, és utánam jött. Szóval ott maradt velem, Ott voltunk vagy egy 20 percet a fal tövében, kisírtam magam. De utána se mentünk vissza még vagy egy másfél órát, járkáltunk és beszélgettünk.

Mindent elmondtam neki, hogy megérkezett közénk egy haverunkon keresztül, és azonnal megfogott a nézése, meg hát a külseje is. Azonnal nagyon tetszett, azonnal dolgozott a kémia, kiszáradt a szám, stb. Aztán ahogy idővel megismertem, hogy a szívembe zártam, hogy imádok vele kapcsolatban mindent. De hogy rajta sosem éreztem azt, hogy a nőt látná bennem, hogy közeledne. Kérdezte a barátnőm, hogy amikor egyszer az volt, hogy este ketten kocsikáztunk hazafele, miért nem tereltem megfelelő mederbe a dolgokat. De nem tudom, én nem vagyok az a megfelelő mederbe terelő fajta. Sajnos... Lehet vannak ügyes, talpraesettebb nők, akik úgymond meg tudják szerezni a kiszemelt férfit, még akkor is, ha első körben az nem kezdett el udvarolni. De én nem vagyok ilyen hódítási szakértő, flörtölni sosem mertem, egyébként is mellette mindig zavarban voltam.

Kérdeztem a barátnőmet az új barátnőről, eleinte nem akart mondani semmit, de mondtam, már úgyis késő, készen állok megemészteni mindent. Hát, sokat ő se tudott, de elvileg interneten ismerte meg, leveleztek, találkoztak, aztán randizni, ismerkedni kezdtek. De a lányról semmit sem tudott, csak, hogy egyetemista jelenleg. Azt sem tudta, pontosan mióta... Mióta tart ez. Köztük.

Az a szomorú, a barátnőm, aki amúgy nagyon jóban van a legjobb barátjával a szóban forgó férfinek, azt mondta, szerinte lett volna esélyem, csak nem léptem, nem voltam vele elég felszabadult, nem árultam el neki mi jár a fejemben. De hogy szerinte egyébként belső meg külső szempontjából simán bejöhettem neki. Szerinte segítséget kellett volna kérnem, hogy flörtölhessek vele, ezzel megmutatva a szándékom, és ezzel észrevetetni magam. Mert hogy nem mindenki olyan, hogy meglátják, és meg akarják szerezni, valakinek tenni is kell érte, hogy igazán meglássák, és össze akarjanak vele jönni.

Másfél óra után visszamentünk, bár nem volt kedvem,d e azt sem akartam hogy bujdossak, ne nézzek szembe a helyzettel. Hát, fájt a szívem egész este, látva, ahogy fogják egymás kezét, meg hogy a férfi akit akartam volna, folyton puszilgatta a barátnőjét. Haját, halántékát, kézfejét. Még édesebb volt kapcsolatban, mint amilyennek képzeltem.

Inkább nem is gondolok bele, hogy "mi lenne ha". Ha most velem lenne, ha másképp csináltam volna, stb. Komolyan, ha visszapörgethetném az időt, ott anno kettesben a kocsiban, szó nélkül megcsókoltam volna, lesz ami lesz utána. Nem bujdokolnék így... Szóval ha nem gondolkodok a "mi lett volna ha" dolgokon, hanem csak megemésztem a dolgokat, akkor könnyebb. nem kell külön siratni, ami lehetett volna. Nem kell hogy külön azért fájjon a szívem. :D

De itthon is észrevették hogy valami nagy bajom volt, de nem részleteztem, csak, hogy "fiú van a dologban"