Az eszemre vagy a szívemre hallgassak ebben a helyzetben? Van jó megoldás egyáltalán?

Az előtörténetről: Sok fiú tetszett régebben, de valahogy mindig rossz embereket választottam, mert én nekik nem tetszettem. Időközben volt két barátom, egyszer 15 éves koromban, vele igazából nem is voltunk kapcsolatban, csak kezdett alakulni valami. Aztán volt kb egy hónapig 17 évesen egy barátom, vele éreztem, hogy valami nem stimmel, nem ő az én emberem. Persze ő szerette volna megmagyarázni nekem, hogy együtt kell maradnunk. Szakítottam vele végül, mert azt éreztem, hogy egy kapcsolatban nem úgy kéne éreznem magam, mint akkor éreztem. Nyűgnek éreztem, állandó kötöttségnek. Szerintem az volt a probléma, hogy éretlen voltam akkor még egy kapcsolathoz.

Mindeközben volt egy srác, már 11 éves korom óta teljesen odáig voltam érte. Azt hittem, hogy már elmúlt, de miközben volt barátom (17 évesen), akkor jöttem rá, hogy ez soha nem szűnt meg bennem. Lényegében arra hivatkozva szakítottam a barátommal, hogy még mindig ezért a srácért vagyok oda. Nem mertem lépni akkor, és közben a "régi nagy szerelmem" összejött egy csajjal (még mindig együtt vannak) és akkor összetört bennem valami.Teljesen padlót fogtam. Folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem mertem soha lépni, felmerült a mi lett volna, ha...? kérdés. Meg, hogy én miért nem voltam eddig elég jó senkinek? Miért rossz emberekkel kezdtem?

Szóval tényleg nagyon összetörtem akkor (ez idén februárban történt) és elhatároztam, hogy most egyetemig (még 2 év gimi és utána) nem foglalkozom fiúkkal, most nem érdekelnek és elhatároztam,hogy nagyon nem hiányzik most az életemből egy kapcsolat. Könnyűnek tűnt ezt betartani, igen, akkor.

A helyzet viszont hirtelen egyszerűből bonyolult lett. Ugyanis szombaton találkoztam valakivel. Azóta nem megy ki a fejemből. Beszélgettünk és rögtön szimpatikusnak találtam, külsőre is tiptop, pedig nem vagyok kimondottan felszínes. Persze ki ne szeretné a helyes pasikat. Szóval első pillanattól kezdve attraktívnak találtam. De igazából nem is az fogott meg, hanem miközben beszélgettem vele, akkor kezdtek el bennem az érzések kavarogni. Én sem voltam számára közömbös, ezt azért érzi az ember szerintem. Nap végén összeszedtem a kis emlékfoszlányokat, amikor mégérintette az arcom, ahogy rámkacsintott, ahogy egymás szemébe néztünk. Egyszer majdnem eltaknyolt én meg reflexből megfogtam a kezét és rá is szorítottam, mire ő is.

Nem vagyok kezdeményező típus, túlságosan félek a visszautasítástól, ráadásul együtt dolgozunk és utána nem tudom, hogy venné ki magát a helyzet.

Viszont lehet, hogy egész életemben bánnám, ha mem próbálnám meg. Mindig megbántam eddig. Soha egyetlen jó döntést nem hoztam eddig ilyen téren, kiéve azt a két alkalmat, amikor úgy döntöttem nem folytatom a kapcsolatot a barátommal.

Nem tudom mi a helyes döntés. Hallgassak az eszemre, maradjak a jól megszokott hétköznapokban, tegyem a dolgom és ne gondoljak fiúkra? Vagy hallgassak a szívemre, próbáljam meg, hátha ezúttal helyes útra terel?

Egyébként én 18 éves leszek ősszel, a srác pedig szinten ősszel lesz 24 éves.

Nagyon gátlásos vagyok, félek a kudarctól és attól is, hogy bánthatnak, vagy hogy én bántok meg másokat. Túl sok csalódás ért már.

Köszönöm, ha elolvastad, remélem minden érthető és átlátható a történet, és köszönöm a válaszokat!