Már sosem lesz vége? Miért szenvedek ennyi idő után, ha szinte semmi sem történt?

Nem vagyok büszke arra, ami tettem. Nem keresek mentségeket. Szerettem, nem kellettem, kidobott, én pedig megfizettem azért, amit tettem. De ha megfizettem a tanulópénz, miért nem tudok már tovább lépni?

Egy rendezvényen ismerkedtünk meg. Izzott közöttünk a levegő, az egész estét végig beszélgettük, de ettől tovább egyikünk sem akart menni, hiszen kapcsolatban élt. Jó pár hétig csak néhány levelet váltottunk, majd egyszer csak megtört a jég. Nem tudom mit látott bennem, de onnantól nem volt megállás, és éjt, nappallá téve beszélgettünk. Én továbbra is tartottam a két lépés távolságot, nem akartam tőle kedves ismeretségen, barátságon kívül mást a barátnője miatt. Úgy tűnt, ő is hasonlóképp érez, de idővel egyre többször invitált magához, meglátogatott a munkahelyemen, találkozgattunk is. Nem történt semmi, a legtöbb, ami fizikai kontaktusként felróható, az az ölelés volt. De azok az ölelések nem egyszerű baráti ölelések voltak. Legalábbis, én így éreztem. Egyre többet panaszkodott a barátnője miatt, utált a lény szüleihez járni, felém viszont mindinkább közeledett. Bolond módjára azt hittem, egyszerűen nem tudja, miként lépjen ki a kapcsolatból. Az egyik találkozásunkkor azonban átléptük azt a bizonyos határt. Nem feküdtünk le egymással, mert még időben észbe kaptunk, de történt pár dolog, amik miatt lelkiismeretfurdalás gyötört. Igyekeztem nem mutatni felé sem ezt, sem azt, hogy én már többet érzek barátságnál. Nem akaszkodtam rá, ha írt, akkor válaszoltam, időt akartam neki adni, hogy eldöntse, mit szeretne.

Egyik személyes találkozásunkkor ajándékot adott. Ez valentin napon történt. Úgy gondoltam, hogy a barátai is nála lesznek, hiszen így beszéltük meg. Egyedül volt. Kérdeztem, miért? Mire csak annyit felelt: veled akartam lenni. E este hozzám sem ért, ellökött magától, végül fogtam magam, és eljöttem tőle. Nem azért, mert nem akart velem lefeküdni, szó sincs erről. Hanem azért, mert mélységesen bántott, hogy ő maga sem tudja, mit akar. A következő napokban nem írt, végül még egyszer meglátogatott. Megölelt, de nem viszonoztam, ami persze nem tetszett neki. Nekem pedig az, hogy nem lehetett megbeszélni vele az érzéseit.

Ezután jött a pálfordulás. Már nem keresett magától, egyszer sem látogatott meg, nem hívott telefonon. Két hónap telt el úgy, hogy én könyörögtem, beszéljük meg mi volt köztünk, és merre tartunk, ő pedig hárított. Nem csak hárított, nem is válaszolt, ha az érzéseimről beszéltem neki. Éreztem, hogy kezd terhesség válni számára a jelenlétem.

Végül feladtam. El akartam engedni. Még egy utolsó előttit rúgott belém, amikor a születésnapomon egy nagy csokor virággal állított be. A barátjával együtt. Szerencsére dolgoztam, így 5 perc után le tudtam lépni. Nem volt bátorsága egyedül elhozni nekem, mint később a barátnőjétől megtudtam azért, hogy ne másszak rá.

Ahhoz viszont volt bátorsága, hogy a csokor megköszönése után azt mondja, a virágok nem olyan gyönyörűek, mint te.

Nekem sem a virág, sem a valentin napi ajándék, sem ez (és a többi) a „duma” nem fér bele egy férfi-női barátságba. Ahogy az sem, ami azon az éjszakán történt.

Ezután egy héttel közölte, hogy eljegyzi a barátnőjét. Összetörtem. Nem azért, mert nem engem választott, hanem azért, mert úgy törölte belém a lábát, mint még senki, soha.

Még egyszer, utoljára leírtam neki a gondolataimat erről az egészről. A barátnője válaszolt helyette. Természetesen én voltam kizárólagosan a hibás mindenért. Én voltam az, aki rámászott, én voltam az, aki tönkre tette az életüket. Minden kapcsolatot megszakított velem. A lánytól egyébként bocsánatot kértem, érthető módon azóta is gyűlöl. A férfi úgy tesz, mint ha nem ismerne, de mivel együtt dolgozunk, ezért sajnos néha kommunikálnunk kell. Akkor viszont szeret nekem lenézően válaszolni, legutóbb is olyan stílusú üzenetet kaptam tőle, amit józan ember nem küld el a másiknak, főleg nem egy egykori barátnak. Mégis én vagyok az, aki kizárólagosan hibázott. És őszintén szólva, sajnos hiába tettem meg mindent, nem tudom elfelejteni, amit tett. Ismerkedek, kilépek a komfortzónámból, a munkahelyemen a személyes találkozókat is hanyagolom, mégis olyan szinten fáj, hogy néha azt érzem, meg fogok bolondulni.

Talán segítene, ha le lehetne vele ülni beszélni, de erre már nem igen lesz lehetőség. Ő már továbblépett, én viszont nem bírok. Miért?