Valóban ezen múlna, hpgy mit gondolunk magunkról?

Nos, olyan érdekes dolog történt,hpgy meg akarom osztani.

Kb 2 éve nagyon belezúgtam a legjobb barátomba. Eleve úgy indult a dolog, hogy neten ismertük meg egymást, akkor még többet alartunk,aztán a találkozás utám csak barátság maradt a dologból.

Nem értettem,mert ugyanúgy leresett,ragaszkodott hozzám,szóval nem lerázás volt,hanem egyszerűen nem akart többet.

Én nagyon belezúgtam,meg is beszéltük ezt,de akkor is csak barátság szinten akarta művelni a dolgokat.

Nagyon kis önbizalomhiányos voltam anno,úgy gondoltam csúnya vagyok, az egyetemen ém vagyok a legbénább, hiába voltam majdnem mindenből 5-ös. Szóval egy lúzernek tartottam magam.

Aztán siker sikert ért. Lediplomáztam és egy nagyon jó állásom lett. Közben a sráccal folyamatosan tartottuk a kapcsolatoz, teázgattunk, állandóan bíztatott. Nem értettem,miért nem pattint le egyszerűen,ha már friendzone-olva vagyok.

Aztán 2 év után csoda történt.

2 hete egyszer sak azt mondta büszke rám és nagyon szeret és szeretné,ha mi együtt folytatnánk.

Gondolhatjátok mennyire boldog voltam,mert azóta se sikerült továbblépni.

Azt mondta(ez a lenyeg), hogy anno nem azért nem akart semmit,lert nem szerette volna,hanem azért,mert egyszerűen sugárzott belőlem,hpgy nem vagyok kibékülve önmagammal. Hogy hülyének és csúnyának gondoltam magam és ez látszptt rajtam.

És mondott egy jót ,ami a lényege ennek az egésznek: azt mondta, a szépség azon múlik,mennyire vagy kibékülve magaddal és hogy ennek semmi köze a külsőhöz.

Hogy egy kevésbé dekoratív ember lehet sokkal szebb,mint egy nagyon jó idomokkal megáldott,csak ki kell bélülni önmagával.

Szóval ennyi:)

24N