Miért gondolja úgy néhány ember, hogy egyedül lenni "szabályellenes"?

Tegyük fel, hogy Annus veszettül próbálkozik Marcinál, aki már jó régóta egyedül él. Mikor Marci visszautasítja Annust (akár azért, mert Annus se tetszik neki, akár azért, mert továbbra is egyedül szeretne élni), akkor Annus kiborul, hogy mi az, hogy Marci nem kavar vele, mikor úgyis egyedül van. Mintha Marcinak kötelessége lenne bárkivel is randiznia, csak mert egyedül van - illetve, mintha Marcinak kötelessége lenne arra törekednie, hogy megváltoztassa azt a - neki megfelelő - állapotot, hogy egyedül van.

Marcit egyébként a párkapcsolatban/házasságban élő haverjai is gyűlölni fogják egy idő után, pont akkor, amikor már kezd ellaposodni a kapcsolat, és kezdenek egymás agyára menni a párjukkal. Akkor azt látják, hogy Marci megúszott valamit, amiben ők szenvednek, és Marci rohadjon meg, mert neki is kötelezően össze kellene jönnie egy csajjal, mert "ez az élet rendje". Érdekes módon a kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élők többnyire leszarják Marcit és a döntéseit, mert boldogok a saját életükben, és azzal foglalkoznak, ami az ő dolguk. Annus után pedig jön majd Betti, meg Cili, meg Dia, akik mind fel lesznek háborodva, hogy Marci hogy merészel egyedül élni, miért nem veszi el egyiküket és csinál nekik gyereket, mintha Marci nem rendelkezhetne a saját életéről, és nem lenne joga eldönteni, hogy akar-e maga mellé feleséget és gyereket. (és nem, Marci nem búzi)

A nemi szerepeket tetszőlegesen fel lehet cserélni, írhattam volna azt is, hogy Móninak udvarol Gézu, és mikor Móni elhajtja a francba azzal az indokkal, hogy szeret egyedül élni és nem is tervez ezen változtatni, akkor Gézu nagyon kedvesen megkérdezi tőle, hogy "oszt' a fszom meg dugjam, amibe akarom?!", majd eloldalog, miközben a bajsza alatt motyogja, hogy minden nő qrva.

Nektek mi a véleményetek erről?