Párkapcsolatban élők, ti is úgy érzitek, hogy valójában nem a saját életeteket élitek, hanem inkább a párotokét, és saját magatokra sokkal kevesebb időtök (vagy alig) marad?

Ez a MI életünk. Mindketten élvezzük az együtt töltött időt. Nem áldozat, hogy olyat csináljunk, amit a másik is szeret. Nem is nőttünk össze, le tudjuk magunk foglalni külön is.

Mit ad egy párkapcsolat? Mondjuk a családot: a gyerekeink. Nem kell egyedül megküzdeni mindennel. Barátság, biztonság, megértés, törődés. Szuper szex. Anyagi stabilitás. Új barátok (és rokonok).

Ha elveszett időnek érezném, amit vele töltök, azonnal válnék. Ott már nagy baj van.

Nézd, ha az együtt töltött időt időpocsékolásnak érzed, akkor eljött a válás/szakítás ideje.

Szóval: nem, én nem érzem úgy, ahogy te, és amikor én már nem tudok alapvetően örülni a másik jelenlétének, akkor szakítok (ami nem azt jelenti, hogy az első nehézségnél cserbenhagyod a másikat, hanem olyasmit, hogy a "rossz" pillanatok ellenére fontos neked együtt lenni).

Nem érzem így. Néha vágyom a saját időre, de mivel még nem élünk együtt, így hétköznap élem ezt ki. Ha összeköltözünk, akkor úgyis gyakoribb lesz az, hogy elvagyunk egymás mellett, mindenki a maga dolgával foglalkozva. Addig élvezem, hogy minden találkozás minőségi idő.

És hogy mit ad? Rengeteg támogatást, motiválást, biztonságot és egy társat, akivel bármikor bármin el tudunk hülyülni, vagy akár együtt sírni. Volt, hogy eső után, egy faág alatt limbóztunk, persze nem sikerült, és nyakig vizesek lettünk. Apróság, de nagyon szép emlék, amivel feldobtuk a boltba menést. Együtt könnyebben elérjük a céljainkat, és eközben törődünk egymással. No meg szex. Bármikor, amikor van kedvünk hozzá, és össze tudunk futni. Az sem egy rossz dolog :)

Egyáltalán nem érzem így.

Mindkettőnknek van elég szabadsága a kapcsolatban, de amiket együtt csinálunk, abban maximálisan egyetértünk. Ezért vagyunk egy pár. A jövőképünk, elképzeléseink is hasonlóak.