Normális, hogy ennyire monogám vagyok?

Ha párom van, egyszerűen senkit sem kívánok és bűntudatom van még a gondolattól is, hogy valakivel kikezdek.

Nem rég vagyunk együtt, de régebben az exemmel mikor 2 éve együtt voltunk, akkor is ugyanúgy megmaradt ez az érzés: hogy ő a legjobb barátom, a lelki tesóm, akivel minden nap kiagyalunk valamit közösen, akivel mindent megbeszélünk és akinél jobban csak anyám ismer (vagy ő sem). Pedig abszolút nem vagyok az a társfüggő, kisajátítós típus, sem az, aki könnyen megnyílik, de valahogy ha foglalt vagyok, meg sem fordul a fejemben, hogy milyen lenne egy másik férfivel, vagy hogy ez a kapcsolat sem tart örökké.

Mindig életre választok párt és nem úgy, mint valamit, amivel elvagyok, amíg nem jön egy jobb és még a fiú barátaimmal is jobban tartom a távot (szingliként sem csinálunk semmi félreérthetőt, sosem csókoltam meg egyiküket sem, sosem ültem az ölükbe, aludtam velük egy ágyban és társai, de ha épp van valakim, akkor még a lelkizés és a pajzánabb poénok is ritkulnak).

Szerencsére a párom alapjáraton is ilyen kis "bárgyú" (ezt egy haverja mondta rá), nem igazán kapja fel a fejét a nőkre amúgy sem, de én még annál is katasztrofáliaabb vagyok. :D Normális, hogy ennyire elvesztem az érdeklődésem a másik nem iránt, ha van párom és ennyire stabilan el tudok köteleződni egy kapcsolatban?

Mindig megkaptam, hogy majd ez változik, meg volt, hogy le is csesztek a barátnők, mikor csak velük voltam, hogy ne legyek ennyire álszent, de tényleg ilyen vagyok. Azon kívül, hogy elismerem valakiről, hogy jó pasi, semmit sem mozgat meg bennem más.