Meddig érdemes tűrni, ha érdemes egyáltalán?

Párommal van egy közös kislányunk aki 1 éves múlt. A gyermek megszületése után kb. 6 hónapig semmi komolyabb problémánk egymással nem volt. Aztán az idei év elejétől napi rendszerességűek lettel a veszekedések, beszólogatások, szidalmazások. Szerinte én semmit sem csinálok otthon csak alszom meg TV-t nézek. Leginkább abból adódik, hogy ő otthon van a gyerekkel ugyebár egész nap, én 8 órában dolgozom a munkahelyemen. Mikor hazaérkezem akkor tudok a gyerekkel foglalkozni. Próbálok segíteni amiben tudok, de neki az nem minősül annak. Vacsorát szoktam készíteni, elpakolom a mosogatógépet, pakolászok, takarításban segítek illetve a lefektetésnél, játszom amennyit tudok a gyerekkel már amikor nem az anyja után rohan. Persze ezeket se tudom úgy csinálni, hogy a páromnak megfelelő legyen. ( mindig az a válasz jön rá, hogy direkt nem foglalkozom a gyerekkel, és direkt másképp csinálom)

A gond ezek után jött elő. Sokszor kaptam, hogy nem a kötelességemnek megfelelő dolgokat csinálom, miért nem etetem a gyereket, miért nem altatom a gyereket, miért nem játszom a gyerekkel többet és hasonlók. Nem igazán értettem, amikor időm volt rá foglalkoztam vele, bár szerinte akkor is csak menekültem a gyerek elől. Sajnos ezek után indult meg a lavina. ( etetés amúgy is egy nehézkes feladat, mikor csinálni próbáltam mindig elzavart)

A gyerkőc nehezen alszik el, ha elalszik akkor is éjszaka felkel még mindig tisztázatlan okok miatt. Párom a gyerekkel egy időben lefekszik én olyankor még tv-zem kicsit. Aztán mikor aludni megyek a párom a nappaliban fekszik le mondván iszonyatosan horkolok, nem tud velem aludni még a csukott szoba ajtó mögül is hallani és állítása szerint a gyerek is azért alszik éjjel vissza nehezen, mert ezt művelem.

A történet ott indul, hogy ő hallja a gyereket felsírni, bemegy hozzá és próbálja visszaaltatni, én meg mélyen alszom, horkolok is. Nyilván nem hallom a sírását, és nem kelek fel rá, hogy altassam. Persze előfordul, hogy meghallom, ilyenkor kimegyek a folyosóra indulok a szoba felé, ahol a párom altatja a gyereket hol a térdem reccsen meg, hol a bokám kattan ezeket mindig szóvá teszi, hogy ne zörögjek. Sokszor csak állok a folyosón és hallgatom a válogatott szidalmazásokat. Voltam én már minden, és az is 3x legalább. Mint egy kocsis, úgy szid, mert én semmit se csinálok, soha nem csináltam semmit milyen apa vagyok stb. Mindezt kapom azért, mert én nem hallom a gyerek sírását éjszaka.

Mondtam neki máskor, hogy a bébiőr legyen bekapcsolva a fejem mellé teszem, akkor felébredek rá. Mikor ez megtörtént és "elsőként" érkeztem az altatáshoz akkor folyamatosan szinkronizálta a nappaliból, hogy altatáskor mit NE csináljak. Ergó akkor sem aludt. Aztán mikor 3 perc után nem aludt a gyerek jöttek a szitkok, átkok, szidalmazás meg a mindennek elmondás. Ezután ő a saját módszerével vette át a "tünj el innen" mondattal ( persze nem ilyen szépen adta elő), hogy ne akadékoskodjak ott. Elmentem, eltelt 3 perc indult a szidás tovább. Egészen míg a gyerek el nem aludt, akkor még morgolódik valamit és elvonul lefeküdni. De persze a gyerek többször is felkel éjszaka. A műsor kb. ugyan ez.

Aztán a nappalok, ha az ember otthon van hétvégén mindig van valami probléma amit fel lehet fújni. Ami oda lyukad ki, hogy én egy semmire kellő semmivel se foglalkozó válogatott minősítéseket mindenkinek a fantáziájára bízom, de volt itt már az azonos neműekhez való vonzódáson túl minden. Kiabálva, ordítozva stb.

Persze mindig mindennek én vagyok az oka, mikor még ott sem vagyok akkor is. Mikor valamire reagálok akkor én fogjam be a számat stb.

Persze ez még nem a teljes történet ( nyilván én csak a saját szemszögemből tudom bemutatni a dolgot), csak a kérdés az, hogy aki járt már hasonló cipőben meddig érdemes tűrni, hogy a párod ( aki elvileg szeret) így viselkedjen / beszéljen veled? Meddig kell állnod a sarat? Meddig kell nyújtani a kezed segítő szándékkal, ha már 100x megtaposták? Vagy ez mindenkinél így működik? Ez a normális családi viszony? Kétlem.