Összeköltözés óta volt már krízisben a kapcsolatotok?

Persze, volt több krízis is. A nagy beszélgetések, lelkizések nálunk nem működnek. Én beszélek, a férjem hallgat, ráadásul hosszú távon semmi se lesz tőle jobb. A tettek viszont sokat segítenek.

Az egyik ilyen krízis az autóvásárlás volt. Èn esküvőt szerettem volna, a férjem autót. Sokáig nem szólt, csak láttam, hogy valami nem OK. Nagy nehezen kibökte, mit akar. Esküvőt elnapoltuk, vettünk autót. Autóval már könnyebb volt az esküvőszervezés.

A másik a létbizonytalanság. Szerettünk volna gyereket, de anyagilag nem engedhettük meg magunknak. Mindkettőnk munkahelye bizonytalanná vált, ez rányomta a bélyegét az otthoni hangulatra. A megoldás az lett, hogy kiköltöztünk Ausztriába egzisztenciát teremteni.

Ez sem ment persze teljesen simán. A férjem azonnal talált munkát, én viszont nem. 1 hónapig teljesen egyedül voltam egy vidéki lakásban, nyelvtudás, jogsi, autó, internet nélkül. Tömegközlekedés volt ugyan, de nagyon gyèr. A férjem reggel 5re járt dolgozni, és amíg munka volt, dolgozott. Volt, hogy hazaért már délre, és volt, hogy csak este 8ra. Én nagyon magányos voltam, a férjem meg nagyon fáradt. A megoldàs az lett, hogy én eljártam német kurzusra, aztán szóltam a szomszéd panzióban, hogy itt vagyok, idegenforgalmi végzettséggel, szívesen dolgoznék. A férjem cégen belül kapott jobb munkát. Később jogosítványt is szereztem, és nekem is vettünk egy autót. Így már jöhetett a baba is. Meg aztán mèg egy.

A következő válság épp 1 éve oldódott meg. Otthon voltam a két gyerekkel, nagyon elmagányosodtam. A férjem sokat túlórázott, ismét nem lehetett tudni, mikorra ér haza. Nagyon nehéz volt egyedül a két kicsivel, másodiknak egy nagyon sokat síró babát fogtunk ki. A megoldás az lett, hogy a férjem munkahelyet váltott, ahol fix a munkaideje. Így èn is vissza tudtam menni a panzióba esténként meg hétvégén dolgozni. Van felnőtt társaságom, sikerélményeim, gyakorlom a németet, és még fizetnek is érte.

Egy másik probléma megoldása épp folyamatban van. Borzasztó rumli van nálunk. Nem vagyok a rendrakás világbajnoka, és ehhez jön két kisgyerek. A férjem viszont rendszerető. Nem esik jól neki őskáoszra hazaérni. Persze, segít rendet rakni. De csak pakolunk, pakolunk és pakolunk, mégis újra és újra nap mint nap kialakul a rumli. Felőröl minket a káosz elleni állandó küzdelem. A megoldás az ún. Konmari módszer lesz. Kidobunk mindent, amire nincs szükségünk, és pontos helyet keresünk annak, amit megtartunk.

Konmari módszer:)

Kell? Nem kell? Ha nincs válasz 5 másodpercen belül, repül.

Nem. Krízisnek nem igazàn mondanàm. Inkàbb csak egy kis nehézség, de hamar túllendültünk rajta. Lényegében arról van szó, hogy én sose akartam igazàn gyerekeket, ( ezt tudta is), a férjem viszont alapvetően szeretett volna. Végülis kiegyeztünk abban, hogy legyen, de csak 1 gyerek, aztàn nem sokra rà kiderült, hogy egyikünknek sem lehet amúgy sem.

A kapcsolatunk mindig erős és szilàrd volt. Soha fel sem merült a vàlàs. Annàl sokkal jobban szeretjük egymàst, minthogy ez, vagy màs közénk àlljon. Mindig is egymàsért voltunk együtt, a gyerek csak egy vàlasztható lehetőség volt, amivel nem éltünk semmilyen formàban. Ez màr a mi döntésünk volt.. Annyira azért a férjemnek se kellett gyerek, hogy pl orvosi segítséget kérjen. Màr rég túl vagyunk rajta. Nem okozott hatalmas problémàt. A kapcsolatunknak még jobb is, több időnk van egymàsra, magunkra, anyagilag sincs rajtunk plusz teher, szabadabb, kötetlenebb, nyugisabb így az életünk.:)

Nekünk két "válság" volt a kapcsolatunkban a két év alatt. Az egyik fél év után. Keveset tudtunk találkozni, elveszett a lelkesedés. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy össze kellene költöznünk, de én nem voltam ebben annyira biztos. Nem tudtam, hogy akarom-e. Akkor már elhalóban volt a remény, hogy lesz ebből normális kapcsolat. Inkább a szakításra igyekeztem felkészíteni magam, így elég váratlanul jött a lehetőség. Rengeteget veszekedtünk a kevés együtt töltött idő miatt, pedig csak Budapest egyik és másik végében laktunk.

Aztán összeköltöztünk és egyszerre minden gondunk elszállt. Olyanok voltunk, mint a kapcsolatunk legelején. Aztán egy évig minden tökéletes volt, majd úgy döntöttünk közös lakásra, közös hitelre adjuk a fejünket. Egy volt a cél, egy darabig minden jól ment, aztán eljutottunk a lakás felújításáig, amit munkaidő után és hétvégente csináltunk. Iszonyatosan el voltunk fáradva néhány hét után már, teljesen elmentünk egymás mellett, zombi üzemmódba kapcsoltunk és inkább csak a túlélésre koncentráltunk. Ez megint azt hozta ki, hogy mindenre feszültünk, sokszor veszekedtünk, egymásnak estünk. Aztán persze mindig nyugtáztuk, hogy csak fáradtak vagyunk, de nagyon nehéz időszaka volt ez a közös életünknek és igen. Ott eljött a felismerés, hogyha ennek a projektnek vége, akkor muszáj ezt kipihenni és bármit megtenni azért, hogy visszataláljunk egymáshoz, különben nem volt értelme...

Én azt gondolom, hogy tökéletes kapcsolat nincs. Döntés van, hogy együtt szeretnénk élni, vagy sem. Ha eldöntjük, hogy igen, akkor kutya kötelességünk MINDENT megtenni egymásért, akkor is ha az kicsit kényelmetlen, hisz ez a kapcsolat mozgatórugója, éltető eleme.

Szóval ha kicsit nyűgösebb időszakunk van, akkor leszoktunk ülni és megszoktuk beszélni, hogy mi a cél. Együtt, vagy külön. Részemről ez nem kérdés, de szükséges kimondani szerintem. Aztán mi a probléma. Min kellene változtatni. És innentől kezdve tudomásul kell venni, hogy a párom elmondta mi hiányzik neki a kapcsolatunkból. Nekem tenni kell azért, hogy ez ne így legyen és fordítva is igaz ez.

Ebből adódóan ténylegesen még sosem jutott eszembe, hogy kár volt összejönni/összeköltözni. Szeretem és eldöntöttem, hogy vele szeretnék lenni. Amíg nem látom reménytelennek a helyzetet, addig a döntésem mellett ki is fogok tartani.