Ti adnátok neki még egy esélyt?

Hosszú sztori röviden: 8 éve együtt, ebből 1 éve házasok.

Esküvő után fél évvel a férjem beijedt, rátört valamiféle kapuzárási pánikra hajazó dolog. Párterápiára menni nem akart, pedig többször kértem, de azt mondta, nem akar pszichológust, ő nem bolond. Hiába kérdeztem, mi a baj, nem tudta rendesen elmagyarázni, azt mondta, egyszerűen úgy érzi az esküvő óta, hogy nincs elég tere, és rettenetesen ijesztő számára azt a gondolat, hogy ez már örökre így marad. Ijesztő belegondolnia, hogy a házasság egy végleges dolog, hogy mióta összeházasodtunk, azóta mindenki a gyerek témával nyaggatja, és ettől bezártság érzése van, ő erre még nem áll készen, meg hogy ez az egész helyzet szinte fojtogatja.

Egy barátja, akinek amúgy állítása szerint szintén szar volt a párkapcsolata, szintén elkezdte buzdítani, hogy egyáltalán nem normális, hogy a férjem esküvő után fél évvel ezt érzi, ez a házasság így tutira nem jó, úgyhogy nincs más hátra, ki kell lépni belőle.

Így, hogy a párterápiától elzárkózott, nekem sem nagyon volt több ötletem, hogy mégis hogyan tudnánk ebből kimászni, így végül 2 hónap nyűglődés után megbeszéltük, hogy ha ennyire nem érzi jól magát, akkor váljunk el. Bár nem értettem, hogy 8 évig semmi baja nem volt, az esküvőtől mégis mi változott meg benne, de hallottam ilyet másnál is, beletörődtem. Kényszeríteni nem fogom, hogy benne maradjon egy olyan kapcsolatban, amiben nem érzi jól magát.

Az 2 hónapos otthoni nyűglődés közben ő elkezdett közelebb kerülni egy hölgy ismerőséhez is, akivel akkoriban sokat lelkiztek, mivel mindkettejüknek gondjai voltak otthon.

Miután mi megbeszéltük, hogy elválunk, rá nem sokkal a hölgy ismerős is borította az asztalt otthon a saját vőlegényénél, és elköltözött tőle, aztán miután én is elköltöztem otthonról, ő szépen összejött a férjemmel. A románcuk alig 1-2 hétig tartott, mikor a férjem már sírva jött utánam, hogy úristen, mekkora ökörséget csinált, és kért, hogy ne váljunk el. Kipenderítette a nőt, és most foggal-körömmel kapar utánam. Kért, hogy költözzek haza hozzá, azt mondta, ha kell, le is térdel elém, akár mindenki előtt és úgy kér bocsánatot, csak adjak neki egy esélyt és hozzuk helyre ezt a házasságot, mert ő nem akar elveszíteni. Azt mondta, nem tudja, mi volt ez nála, az esküvőtől egyszerűen bepánikolt, de amikor elköltöztem, és nem voltam vele, még jobban megijedt.

A másik nő miatt nagyon haragszom. Oda a bizalmam.

Azt mondta, tudja, de azon lesz, hogy helyreállítsa a bizalmamat. Nem csalt meg, hiszen megbeszéltük, hogy elválunk és épp külön is éltünk, mikor ezzel a nővel együtt volt. Azt mondta, rettenetesen megbánta, viszont szeretné, ha megérteném, hogy neki valahol ez a tapasztalat is kellett ahhoz, hogy értékelni tudja a házasságunkat, hogy mellettem mennyivel boldogabb volt a problémáink ellenére is, és ez a pár hetes kapcsolat ráébresztette, hogy más nő soha nem érhet fel hozzám, és hogy igenis velem szeretne megöregedni.

Kértem tőle egy kis időt, hogy végiggondoljam a dolgokat, de tanácstalan vagyok, és nem is nagyon tudom, kitől kérhetnék objektív véleményt. Édesanyám már nem él sajnos, így őt nem tudom megkérdezni. Apukám szerint viszont emberek vagyunk, mindannyian tévedhetünk és követünk el hibákat, de ha valaki ebből képes tanulni és belátni, hogy a múltban nagyon rossz döntést hozott, akkor megérdemel egy második esélyt, hogy megpróbálhassa helyrehozni, amit elrontott.

Őrlődöm, mert szeretem, de érthető módon eléggé megrendült a bizalmam.

A férjem azt mondta, ő nem kér tőlem semmi mást, csak időt. Adjak neki időt, hogy bizonyíthasson és megmutathassa, hogy tényleg komolyan gondolja velem. Azt mondta, nem kéri, hogy higgyek neki, mert tudja, hogy ezt most nem kérheti, ezért csak adjak egy kis időt a számára, és ő mindent meg fog tenni, és meg fogom látni, hogy komolyan gondolja.

Volt valaki hasonló helyzetben? Ti mit tettetek? Szerintetek is megérdemel mindenki egy második esélyt, vagy lapát?

Közös gyerek nincs, csak közös ház, közös lakáshitel (bár nyilván ez érdekel most a legkevésbé), meg 8 szép közös év. Ez az első (és állítása szerint egyben az utolsó) ilyen botlása, korábban soha nem tett semmi hasonlót, mindig a tenyerén hordott. Esküvő után jött elő ez az egész, de állítása szerint ezt a kapuzárási pánikos részét is le tudta magában rendezni.