Folyamatosan a jövőn rágódok és ezzel elrontom a jelent?

Kicsit giccses szöveg, de tényleg így van.

22 éves lány vagyok, barátom 24 éves férfi. 2 éve vagyunk együtt, de gyerekkori barátságból nőtte ki magát a szerelem.

Mindkettőnknek ez az első komoly kapcsolata, ő előtte 1 lánnyal volt együtt pár hónapig, én pedig 2 sráccal szintén pár hónapig.

Már együtt élünk és befogadtunk két kisállatot közösen.

Tudom, hogy ebben a korban mindig mindenki azt érzi, hogy megtalálta a nagy Ő-t. Én igazából nem ezt érzem, utálom a romantikus filmeket és azt is, amit közvetítenek, hogy mindenki megtalálja majd azt az embert akivel tökéletes lesz minden. Nálunk se volt az. Rengeteget fejlődtünk egymás mellett mind kommunikáció, mind problémamegoldás terén. Bátran kimondhatom, hogy sokkal jobb ember lettem mellette.

Rettentően hisztis, féltékenykedő, korlátozó típusú voltam és ezeket mind levetkőztem mellette, mert tudtam, hogy változnom kell, ha vele akarok maradni. Ő mindvégig türelmes volt és támogatott.

Mára olyan szinten vagyunk egymás mellett, hogy bármi gondunk van, akkoris ha hülyeség, leülünk és megtudjuk beszélni. Higgadtan, tabuk nélkül. Nincsenek játszmák, nincsenek hisztik, sértődések.

Biztonságban érzem magam vele, szeretem és vele képzelem el a jövőmet.

DE napi szinten megkeseríti az életem (és főleg az alvásom, mert esténként gondolkozok a legtöbbet) az a gondolat, hogy ez mind csak ideiglenes és lehet, hogy pár év múlva nem leszek vele, elveszítjük egymást, elveszítjük mindazt amit felépítettünk. Hisz fiatalok vagyunk, nagyon nagyon ritka az, ha valaki az első komoly kapcsolatában marad élete végéig.

Ő egyébként már hangoztatja, hogy megszeretné majd kérni a kezem és rendszeresen elmondja, hogy mennyire komolyan gondolja velem és szeretné ha a felesége lennék majd.

Mégis félek, hogy egy nap majd rájön, hogy még kipróbálna mást, élne még kicsit...