Ugye ez nektek is rosszul esne?

En is hasonloan erzek :(

Ha szetnezek az elado lakasok kozott, mindig kiszamolom, h a kostani nettombol mennyi ido alatt megvenni es hat eleg gyaszos :( hitel nelkul kb eselytelen, h 60 eves korom tudjak venni, ennyit jelent a szuloi segitseg meg hogy ki milyen gazdag csaladba szuletik :(

Kar, h nem irod, h mennyit kerestek.

Nem értem, hogy konkrétan mi a kérdés.

Mi esne rosszul? Az, hogy a párja (Te) egy negatív ember, aki akkor lenne bodlog, ha ő maga is sínylődne? Vagy, ha a párja (ő) egy eredményes, kiegyensúlyozott, és boldog karriert szeretne?

Bocsi, de hosszasan kifejtem.

Az, hogy a gazdasági helyzet nem rózsás, azt azért tényként kijelenthetjük. Az, hogy két fizetésből ne lehetne elfogadható szinten megélni, az azért elég nagy ferdítés, és most itt nem sebészorvosi, meg polgármesteri fizetésekre gondolok.

Azt, hogy az embereknek 4 évente lehetőségük van dönteni arról, hogy milyen irányba próbálják terelgetni az országot, szerintem megint csak nem kell ecsetelnem. Ha valaki ennyire nem képes, akkor ne csodálkozzon, hogy a pár kiló krumpliért megvett emberek akarata érvényesül. De ebbe nem mennék bele, aki szeretne változást, az jövőre úgyis tesz érte.

Azt, hogy a pénz nem minden, talán nem kell ecsetelnem. Persze, éhezni, meg télen fagyoskodni sem kellemes, de egy szint fölött már arra is kell gondolni, hogy a pénz mellett boldog életetek is legyen. Hiába keresne párod temérdek pénzt, ha nyugdíjas koráig gyakorlatilag csak szenved, az úgy egyáltalán nem élet.

Hosszabb távon pedig mindenképpen kifizetődő az, ha valaki élvezi a mindennapjait. Mert hát nem azért kelünk fel minden nap, hogy legyen értelme az életünknek?

Hadd meséljek el egy elég tragikus történetet! A tágabb értelemben vett rokonságban történt meg. Volt egy nagyon spórolós nő, meg egy átlag felett kereső férje. Eleinte nagy volt a szerelem köztük, de aztán a férj egyre kevésbé érezte magát jól. Ahol csak tudott, az asszony spórolt, és persze hajtotta a férjét, hogy minél többet hozzon haza. Így eltelt pár évtized. A férj nem sokkal a korkedvezményes nyugdíjazása után különköltözött, az asszony pedig továbbra is folytatta az extrém spórolós életvitelét. Hosszú életet megélt, de ebben az életben nem sok tartalom volt. 25 voltam, amikor eltávozott, de merem állítani, hogy addigra nekem több élményben volt részem, mint neki egész életében. Lehet, hogy halálakor volt egy szép nagy háza, meg kb. 10 millió forintja, de mire ment vele? Egy keserű, boldogtalan, élmények nélküli emberként halt meg.

Az egyáltalán nem baj, ha az ember nem fogad el minden lehetőséget gondolkodás és mérlegelés nélkül. A baj ott kezdődik, hogy neked a megfontolás és mérlegelés kizárólag a fizetésre összpontosul. Nem arra, hogy esetleg jól érezd magad abban a munkában, nem arra, hogy netán a pályád során valamit fel tudj mutatni, és nem arra, hogy azzal te fejlődj, "több legyél". Sőt, sok esetben anyagilag is jobban megéri, ha az ember olyan munkahelyen és munkakörben dolgozik, ahol tud érvényesülni. Egy boldog ember statisztikailag kevesebbet, és kevésbé beteg, jobban tud a területén fejlődni, ezáltal anyagilag is kevesebb teherrel kell megbirkóznia.

De még ha rosszabbul is jön ki anyagilag, amint mondtam már: egyáltalán nem lesz mindegy, hogy majd nyugdíjasként hogyan tudsz este lefeküdni. Egy boldog emberként, aki szívesen gondol vissza az aktív életére, sőt, netán élvezed is majd a nyugdíjasévek lehetőségeit, vagy egy meggyötört, keserű, összetört nőként, akinek az utolsó kellemes élményei talán gyerekkorában voltak?

Az pedig - jobb esetben - alapvető lenne, hogy a társunkat támogatjuk, és nem gátoljuk. Jártam én már pékkel, művésszel, meg orvossal is. Egyiküknél sem merült fel, hogy beleszóljak a terveikbe, sőt, imponált, hogy szeretik csinálni a munkájukat. Szerencsére ugyanezt kaptam vissza én is. Egyszer volt olyan barátnőm, akinek a gondolatai megszállottan a pénz körül forogtak, na, nem is tartott soká a kapcsolatunk. Most közelebb vagyok a 40-hez, mint a 35-höz. Nem jött össze az életben minden úgy,a hogy azt tizen- vagy huszonévesként szerettem volna. De visszagondolva, hogy ha az ő "jótanácsai" szerint éltem volna idáig, akkor jóval kevesebbet értem volna el. És nem utolsó szempont, hogy a szakterületemen van tekintélyem, és nem undorral kelek fel minden nap, hogy "megint munka". A fizetésem meg az utóbbi 5 évben megduplázádott. Nem azért, mert jobb lett volna a gazdaságunk, vagy annyival a valóságban növekedtek volna az átlagbérek, hanem azért, mert szép lassan kezd beérni az a lelkesedés, amivel a pályámat alakítottam.