Mit tehet egy 50 éves férfi, aki mindent megtett a házaságért, de nem sikerült, van két kiskorú gyermekük, egy 24 órás ápolásra szoruló apja, ezért nincs munkahelye, ha elválnak, miként élje túl?

És a feleséged nem azóta nem érdekli a házasság mióta nem dolgozol?

Lehet így nem tud rád férfiként nézni?

És közös félretett pénzetek sincs??

Az hogy lehet két gyerekkel, saját ingatlannal, 2 keresőkèpes felnőttel?

Édesapád mindig veletek élt?

Nincs saját háza vagy lakása, amit el lehetne adni?

Neki sem volt soha megtakarítása?

Többiektől kérdezem:ez a magyar valóság, tényleg így élnek emberek?

Két kisgyerekért felelősen nem maradhatsz egész napra otthon akár - mert adja Isten, hogy apukád sokáig éljen - évtizedekig. A feleségedre sem rakhatod, hogy két kiskorú mellett két nagykorút is eltartson, így nem csoda, ha nem javul a házasságod (pláne nem, ha azon agyalsz most is, hogy kinek kellesz majd így és hogy lehet új életed...? Elárulom, gyerekkel sehogy, nincs tiszta lap, csak lassan megszokod, megtanulsz "eltörve" is élni.) Ha a feleséged sem dolgozna ugyanezért, mit javasolnál neki?

Az is jó kérdés, hogy eddig hol lakott apukád és ha eddig dolgoztál, plusz saját ingatlanban laktok, plusz egyet kiadtok, miért nem tudtatok félrerakni.

A kiadás+apukád nyugdíja együtt már csak fedezne egy idősek otthonát vagy egy (nem szakápoló) segítséget. Nem tudom, eddig hol érdeklődtél, de jó ötlet a családsegítő, a háziorvos, helyi gyülekezetek diakóniája. Kezdj el kilincselni. Te pedig dolgozhatsz és abból a pénzből, amit munkával keresel megoldhatod a lakhatásod, ahogy hát sokan mások (és fizethetsz gyerektartást is), ha szétmentek. És látogathatod sokszor apukádat. És ez nem hálátlan gonoszság, mert neked a gyerekeid érdekeit kell nézned elsősorban, az pedig nem az, hogy feláldozod magad és a házasságod is, normálisan ezt egy szülő sem várja a gyerekétől. Ez rossz irány, nem jó áldozat.

Nálunk is volt ilyen helyzet már sok éve, egy-két évig "csak" munka előtt és után kellett átjárni minden nap, de még voltak a házban barátok, aztán egyszer már nyitva maradt a gáz és már rendszeresen lehetett pisit/kakit takarítani..., és bizony akkor az volt a "szabadság", ha néha sikerült egy-két hétre beutaltatni bármivel a kórházba "szervízre". Aztán ismerős ismerősén keresztül sikerült valami jótét lélek erdélyi asszonyt felfogadni (ottlakás+fizetés), a következő lépcső pedig az idősek otthona volt. Igen, hosszú a várólista és drága, de ahogy sok rokonnak, ismerősnek is, végül csak sikerült megcsípni jóval előbb, mint reméltük. Nem szabadulni akar az ember hálátlanul, de muszáj dolgozni, hogy legyen a családjának ennivalója és demenciával ésszerűen egyszerűen veszélyes és ijesztő lett volna gyerekek mellé és nem is fért volna hova (viszont a gyerekek is jöttek látogatni, ameddig lehetett). És nagyon más, amíg értelmileg ép még egy idős és "csak" segítségre szorul, de egyébként jól kijöttök és együtt is lehet akár lakni (mert ezt több déd- és nagyszülővel és különböző fogatókönyvekkel végigcsinálták a családban) és más, amikor már emelgetni kell mosdatáshoz miközben a gyerekeid végignézik és totál zavarodott a beszéde (mert most eszembe jutott, amikor egyik nagyszülőm rendszeresen valami háborúba képzelte magát és minket akar lelőni - persze már csak feküdt, így nem volt veszélyes, de akkor ijesztő volt gyerekként) és nincs semmi egyszerű közös program se, mert nem lehet egyedül hagyni.

Tudom, hogy nagyon nehéz és nagyon sajnálom, de most nem csak saját magadat ejtetted ezzel a döntéssel csapdába, hanem a családodat is, és látod, hogy ez állandó feszültséget generál otthon és váláshoz is vezet(ett). Szóval apukádhoz mindenképp segítséget kell keresned és magadnak munkát, mert ez az áldozat hiába nagyon nemes az egyik irányba, ha ezzel a rád bízott többieket is feláldozod. Ha meg még te is új életet szeretnél ehelyett, akkor nem csoda, hogy a feleséged is.

Kedves kérdező, kicsit más, de mégis hasonló helyzetben vagyok én is... Szintén tanácstalanul.A teljesen kiszolgáltatott,beteg testvéremet ápolom. Családalapítás előtt állnék, de kilátás sincs rá... Az idegeim rámennek. Szeretetéhes nagyon, én is szeretem őt, nem akarom alapból "lepasszolni", de már nem bírom... Felmerült az a lehetőség, hogy úgy kezdjünk közös életet a párommal, hogy a testvérem velünk él, és közben gondozom. De annyira elvon engem a normális élettől az ő gondozása, hogy képtelen lennék teljes életet élni így. Ahogy írtad, én sem tudok mellette dolgozni... Próbáltam online munkát, de nem bírtam idegileg, a munkára is koncentrálni és rá is... Nem tudok tanulással sem foglalkozni sajnos, de még kikapcsolódni sem. Pedig ahhoz igazán nem kell koncentrálni.

Otthonba adni hasonló a helyzet, mint nálad, várólista, olyan pénzösszegek, amiket képtelenség összekaparni... Epilepsziás is, amiatt még inkább nehéz neki helyet találni, ahol erre "is" figyelnek.

Kérdező, megértem, hogy ragaszkodsz édesapádhoz, de ha nem adod otthonba, akkor mindkettőtök lakhatását veszélyezteted. Mint ahogy írtad is, ha dolgozol, akkor ápolót kell fogadni, ami viszi a fizetést. Ha nem dolgozol, akkor nincs bevétel. Tehát megélni így sincs úgy sincs miből.

Egy otthonba méltányossági alapon lehet kérelmezni, hogy előre vegyék.

Édesanyám is otthonban él, és a saját nyugdíja elég rá. Nem fix. összeg a bentlakás díja, hanem a nyugdíj x százaléka.

Ráadásul egy otthonból akkor hozod ki a hozzátartozódat amikor akarod. Azt is csinálhatod, hogy hétköznap dolgozol, mikor idődbe belefér munka után meglátogatod, hétvégére meg kiviszed magadhoz. Akár már péntek délutántól egész vasárnap estig.

Nagyon szép és becsülendő, hogy ennyire ragaszkodsz hozzá, és eszedben sincs "eldobni", de ne tedd tönkre magad, az életed, az életeteket.

Magadat, ráadásul nem csak idegileg, mentálisan, de akár tényleg még a megélhetésetek, lakhatásotok is rámehet erre a gondoskodó szerető természetedre.