Mennyi negatív kritikát kaptok a párotoktól? Pl. Csinálsz valamit, erre közli: "El se kezd, nem fog sikerülni!" És ez mennyire idegesít?

Megszoktam. Nálunk megy hogy : te nem tudod elvinni úszni a gyereket. Múltkor már mondtam hogy kipróbálom, ha 1600 km-t egy seggel levezeletek talán sikerül 6 km-t megoldani, de ha nem akarom tudni miért mert érdekel a kihívás.

Erre elkezdett sírni hogy biztos le akarom őt győzni.

Végülis megcsináltam a kapu távirányítójat mert erősen nyomta és a gomb tönkrement, így már ki tudta nyitni a kaput és elment az uszodába a gyerekekkel.

En meg se osztanám a munkám a párommal.

Nekem az exem volt olyan aki kritizalt de igazságtalanul.

De mivel ex, igy örülök is ennek hogy ex.

A mostani párom semmibe nem szol bele. Nem krizizál nem is dícsér mondjuk.

Kérdező ne félj, már az Iliászban is benne volt:

"Ej, ne nyafogj, mellém ideülve, nekem, te csapongó;

minden olümposzi isten közt legjobban utállak:

mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás:

mert az anyád konok és iszonyú lelkét örökölted,

Héráét: kit alig tudok én leigázni szavammal;"

Kb. közli Árész-al, hogy olyan vagy, mint anyád és már akkor az ókori görög mitológiában is megjelenik ez, hogy a főisten beszopta a feleségét (meg az is őt, mert egy csélcsap szar akinek van vagy 100 zabigyereke), akkor mit vársz ma?

A házasság egy korban sem működött, civilizációs kötelezettség, az ínség és a muszáj kovácsolta egybe ezt az intézményt, semmi más és az a mennyiségű mocsok és szenvedés (családon belüli erőszakok vice-versa, egymás szekálása, rengeteg gusztustalan válás stb.) tapad hozzá.

Én nő vagyok és a páromnak eleve vannak önértékelési gondjai. Egy-egy nagyobb kihívás előtt időnként hónapokig szenved, hogy "nem fog sikerülni", "én ezt nem tudom megcsinálni". Egy darabig biztatni szoktam, hogy "dehogynem, nem lesz gond, simán menni fog", stb, de sokszor csak hülyének néz és csakazértis provokálja a vitát, túllicitál, hogy dehát ő ennyire meg annyira sz#r. Egy idő után bele szoktam fáradni, ha a kommunikációnk hetek vagy hónapok óta 90%-ban arról szól, hogy ő sorolja a (vélt) negatív tulajdonságait, én meg bizonygatom, hogy nem is úgy van és van, hogy odavágom neki, hogy akkor hagyja a p.ba az egészet, inkább meg se próbálja, mert nem ér annyit, hogy itt szenvedjen miatta.

Ha legalább esélyt látna arra, hogy bármi is sikerülni fog neki, akkor én lennék az első, aki biztatja, de az önsajnálatot és a mártírkodást keptelen vagyok tolerálni.

Semennyit. Ha volna egy tényleg elvetemült ötletem, ami teljesen elrugaszkodik a valóságtól, akkor azért szólna, és nem is várnám, hogy minden hülyeségre rábólintson.

Én biztos nem lennék olyannal, aki lehúz. Lehet szkeptikusnak lenni, lehet megmondani, x dolog miért lehet kockázatos, szóval nem kell mindig mindenre ész nélkül rámondani, hogy tuti sikerülni fog, de szerintem fontos, hogy biztassuk a párunkat, és mellette álljunk.

Soha nem mondott semmi ilyesmit. Csak akkor szokott szólni, ha racionálisan valamiről úgy gondolja, hogy nem éri meg. De akkor sem ilyen stílussal, hanem normálisan, hogy inkább figyelembevegyem azokat a szempontokat is, amiket ő felsorol.

Már ami az egyéni döntéseimet illeti.

A közös dolgokban meg én alapvetően javasolni szoktam csak mindent, bedobálni a közösbe egy halom ötletet anélkül, hogy ragaszkodnék bármelyikhez. Így rugalmasabban kezelem azt is, ha azokat elutasítja.

De minősítgetni sosem minősítgette, amit csinálok, sem az ötleteimet.

Pont, ahogy gyerekként a szüleim sem. Valószínűleg azért választottam őt is.