Hogyan döntenétek a helyemben, együtt maradnátok a lánnyal, fog változni?

Mindketten a harmincas éveinkben járunk, nemrég óta vagyunk együtt. Állítása szerint nagyon szeret és velem megtalálta azt, amit régóta keresett az életben és velem akarja leélni az életét, én mégis azt érzem, hogy részéről ez egyfajta menekülés otthonról plusz ketyeg a biológiai órája (37 éves). Még otthon lakik az anyjával (aki nyolcvan éves) egy házrészben, tehát nem egy családi házban, hanem annak a kisebbik részében - két szoba plusz a régi alsóépület. Állítólag még a nagyanyjuk miatt alakult így valahogy a helyzet, én elfogadom, de nekem akkor is fura. A szülei elváltak amikor ő nyolcéves volt. Nem akarom bántani az édesanyját, de azért az, hogy egész életében nem tudott (vagy akart) tenni semmit azért, hogy ez a helyzet megváltozzon, nekem kicsit érdekes, de nem baj, elfogadtam a helyzetüket. Ami engem zavar az az, hogy a csajnak van egy kutyája (nem pincsi méret) és a kutya bejárós a házba, de olyan szinten, hogy felmehet bárhová és volt példa arra is, hogy a kutyát beengedte az ágyába és együtt aludtak. Számomra ez elfogadhatatlan főleg úgy, hogy konstans kosz van emiatt náluk és a szag is elég "érdekes" a kutya állandó jelenléte miatt (bent alszik). 37 éves létére rendetlen, nem igazán takarít, ami engem zavar. A személyisége is olyan, mint egy gyereké, bár lehet csak én reagálom túl.

Borzalmasan sokat tud beszélni fölöslegesen, egy egyszerű kérdésre is körmondatokkal válaszol senkit nem érdeklő infókkal megspékelve. Ráadásul sokszor túlmagyaráz és nekem olybá tűnik, mintha alacsony lenne az önértékelése és mindig, minden helyzetben bizonyítani akarja, hogy meg tudja magyarázni a... bármit. Ez borzalmasan fárasztó tud lenni és sokszor rászólok, hogy maradjunk az eredeti témánál, mert megint a semmit/engem nem érdeklő dolgokat hallgatom. Mielőtt leszólna valaki, hogy a spártai kommunikáció híve vagyok, ez nem igaz, szeretek beszélgetni, netán vitázni érvek pró/kontra, de fölösleges szófosástól rosszul vagyok. Hogy értsétek, egy példa. Mesélte, hogy mikor Londonban volt kint a barátnőjénél véletlenül rossz helyen szállt le és egy rossz környékre került. Kérdeztem, milyen volt a környék, mitől volt rossz? Jön a válasz: barátnő mondta, hogy hol szálljon le, de elnézte, amúgy azért ment arra, mert a csaj nem tudott x helyre érte menni, ami azért volt, mert x-ig dolgozott, amúgy nem dolgozik addig mert jó főnöke van, aki meg olyan, hogy... és ezt hosszan fejtegetve, remélem érti mindenki hol a probléma. Muszáj így írnom, de rohadt fárasztó állandóan ezt hallgatni és mindig rászólni. Meg lehet ebben egyáltalán változni?

A másik meg, hogy ha szükségesnek érzi, elég arrogánsan szembe megy észérvekkel, hiába tud az ember konkrét példákat felhozni, hogy butaság, amit mond, akár publikált tanulmányokat vesz semmibe. Itt megint csak a korábbi dologra tudok gondolni, hogy önbizalomhiány vagy kóros bizonyítási vágy, nem tudom, de hogy nem olyan intelligens, mint amilyennek tartja magát, abban biztos vagyok. Ráadásul még mindig a képregényeknél tart, szuperhősök jobbról-balról, moziban is jajdejó lesz Kék Bogár meg Deadpool 3, nekem ez is fura. Értem én, hogy az érdeklődési kör elég tág, de közel negyven évesen nem hiszem, hogy ezekre kéne rápörögnie egy nőnek. Nemrég újított be egy számítógépet, hogy tudjon az új Pókemberrel játszani. Jöhetne a kérdés, hogy miét írom le ezeket. Azért, mert jogosítványa nincs, így még egy használt autója sem. Háztartást nem vezetett még, bár fél évig együtt élt egy sráccal nemrég, előtte nem volt ilyen. Tűnjek bunkónak, de ennél többel kellene rendelkeznie ennyi idősen. A dacos (?) viselkedése csak hab a tortán, hogy mikor segíteni próbálok neki valamiben, mert nem jól csinálja, ösztönösen jön a sárdobálás, hogy "de te is elrontottad xy dolgot". Vagy ha csak megkérdezem, hogy miért nem csinálod úgy, hogy... Nem az a válasz, hogy azért, mert, hanem a "te sem csinálod úgy azt a... (valamit)". Ha rájön, hogy nincs igaza egy beszélgetésben, akkor menekül belőle ez írásban/telefonban a „most mennem kell, szia”, élőben a sértődésben nyilvánul meg. Nem tudom, hogy magát is beleringatja e ebben a szuperhős mizériába, de rendszeresen supermannak állítja be magát, ő bírja a nagy hideget, a nagy meleget, ő semmit nem eszik, rá nem hat ez meg az a gyógyszer stb... Nem tudom, szerintem ez nem normális hozzáállás a dolgokhoz.

Nem vagyok anyagias, de részemről lenne lakás, autó, ő nem igazán tud behozni semmit, ami nem lenne gond, ha a személyisége nem lenne olyan, amilyen. Abban sem vagyok biztos, hogy felnőtt nőként tekintsek e rá.

És hogy „jöttünk össze”? Ez a csavar az egészben, 13-15 évvel ezelőtt már együtt voltunk egyszer közel két és fél évig és ugyanezek a dolgok jelen voltak már akkor is, csak reméltem, hogy megváltozott. Én csak érdeklődve kerestem meg facebookon, hogy mi újság vele, ő meg már az első beszélgetés végén azzal jött, hogy találkozzunk.

Változhat e a csaj (gyökeresen) ha összeköltözünk vagy csúnyán mondva, neki már mindegy. Mielőtt valaki nekem jönne, hogy ő alkalmazkodjon hozzám és feleljen meg az elvárásaimnak (mintha írtam volna elvárásokat), képzelje bele magát a helyembe, hogy ő hogyan döntene és mik lennének az ő „elvárásai”.