Ha elhagy, végem. Pedig érzem, hogy baj van, hiába tagadja. Szerintetek baj van?

Két évig depresszióval küzdöttem. Ebben az évben ott tartottam, hogy utáltam a munkám, jó pár barátom hátat fordított nekem és nem láttam értelmét az életnek.

Ekkor megismertem Őt egy baráti szülinapozáson. Megváltozott minden Miatta.

Az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltunk. Egy másik városban főiskolás még, egyidősek vagyunk. Utána újra találkoztunk, majd még egyszer és kimondtuk, hogy egy pár vagyunk. Bemutatott a barátinak, a családjának, ő is eljött hozzánk, az ő szülei kedvelnek az enyémek is őt. Azt mondta, szeret. Voltak kisebb nagyobb összezörrenések, leginkább azért, mert nagyon bulizós típus, igazi társasági ember és elszalad vele a ló, de egyébként a nyár maga volt az álom.

Aztán elkezdődött a suli...a hétköznapokban alig keres, holott előtte mindennap hívott, írt. A barátaim szerint (na jó szerintem is) fura volt a dolog, addig hergeltem magam, amíg ráírtam, hogy mi a baj. A válasza az volt, hogy minden rendben, csak elfoglalt és bosszantja hogy ilyeneket gondolok, most hétvégén pedig vár engem. Úgyan úgy nem keres azóta sem. Holnap elvileg mennek kéne hozzá. Az egész hetet végigzokogtam, be is lázasodtam tegnap. Érzem, hogy baj van, miért nem mondta el?? A barátnőm barátja közös ismerősünk, állítása szerint mindig pozitívan beszél rólam a haverok előtt.

Félek, hogy elveszítem, pedig nem adtam rá okot, nem úgy váltunk el...nem akarok visszasüllyedni a depresszióba...

Miért nem keres? Ha baj van, miért nem mondja el? Ha nincs, miért ilyen fura??

23/L