Csak illúziók alapján szeretünk bele valakibe? Vagy mitől alakul ki?

Csatlakozom az előző válaszolóhoz, igazad van.

Mi párommal úgy ismertük meg, úgy kedveltük meg egymást, hogy nem is láttunk még csak képet sem egymásról, a vonzalom már azelőtt meg volt. Utána is csak 1-1 képet.

Elég jól megismertük egymást még az első találkozó előtt, utána előjött 1-2 negatív dolog ismerkedés/kapcsolat közben, de nem volt vészes, elfogadtuk egymást teljes mértékben.

Mi szerintem szerencsések vagyunk nagyon.

Abból van sok csalódás, amit mondasz kérdező, hogy bizonyos tulajdonságokkal felruházzák az embereket és ha mégsem úgy van, akkor az fájdalmas tud lenni.

Szerintem férfinél, nőnél egyaránt bent van a biológiai programban, hogy ismerkedéskor önmagához mérten minél sikeresebb (szépség, belső értékek, anyagi javak kombinációja, egyénenként változó prioritásokkal) párt keres, ennek érdekében természetes az, hogy önmagát is jobbnak kívánja mutatni.

Tökéletesen soha senkiben sem bízhatunk meg, ez az élet legnagyobb tanulsága.

Kérdés az, hogy saját önértékelésed mennyire egyenletes szintű?

Nekem pl. kis sikerektől felspannolt állapotban (legyen az munkahelyi, sport vagy magánéleti) is egy fokkal magasabb az önértékelésem.

Én most egy kicsit más oldalról fogom megközelíteni a kérdést. Hasonló kérdések foglalkoztattak engem is, úgy egy évvel ezelőtt, de közben nagyon sok mindent tanultam önmagamról, a kapcsolataimról.

És arra jutottam, hogy elsősorban ÖNMAGUNKAT idealizáljuk! Mert amikor én úgy érzem, hogy valamit nem kapok meg a kapcsolataimban, akkor egyáltalán nem biztos, hogy arról van szó, hogy nem kapom meg, hanem inkább arról, hogy nem tudom megélni.

Konkrétan: miért vágysz arra, hogy elfogadjanak önmagadért? Én a magam részéről azt tudom erre a kérdésre felelni, hogy azért, mert nekem ebben nem volt részem a korai kötődés, az elsődleges szocializáció során, tehát hiányt szenvedek elfogadásban, abban, hogy azt érezhessem, hogy önmagamért szeretnek. Igen ám, de mivel nem volt ilyen tapasztalatom, nem TANULTAM MEG, nincs rá semmilyen pozitív sémám, így akkor sem tudom értékelni, ha esetleg megkapom. Tehát könnyen lehet, hogy önmagamért szeretnek, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, de észre sem veszem! Nem tudom elhinni, nem tudom elfogadni, megélni, nem tudok rá pozitívan reagálni!

Ugyanígy tudnék még rengeteg olyan tényezőt említeni, amikor azt várom valakitől, hogy a meg nem élt hiányaimat pótolja be, de hát képtelenség, hiszen éppen azért élem meg hiányként, mert nincs elegendő tudásom, tapasztalatom arra, hogy megéljem.

A megoldás? Újra kell tanulni a kapcsolati mintázatokat, meg kell tudni fogalmazni önmagunkban, hogy miért hiányzik az adott dolog az életemből, és miért nem vagyok képes megélni, befogadni. Nagyon kemény munka ám! De elengedhetetlen ahhoz, hogy működőképes kapcsolataink legyenek.