Mi a véleményetek azokról, akik a külvilág felé élik a kapcsolatukat?

Nekem egyáltalán nem az én világom az ilyen, kicsit taszít, mert én úgy vagyok vele hogy 2 ember kapcsolata az magányügy. =) Nem azt mondom hogy ne csináljanak együtt képet,ne töltsék fel, de hogy minden egyes alkalmat megosszanak akár idegenekkel is... az már szerintem sok.

Ugyanígy vagyok azokkal,akik az utcán "élik ki" a kapcsolatukat,majdhogynem már megdugja a csávó az utcán a barátnőjét... borzasztó.Sok ilyet látni, az ember meg akarva akaratlanul is észreveszi, szóval a "ha nem tetszik,nem kell nézni" duma nem igazán állja meg a helyét.

Pont nem érdekel, vannak akik a boldogságukat akarják megörökíteni vannak akik kompenzálnak, megint mások ebben látják az önigazolást.

Bármelyik lehet, engem nem izgat különösebben, nekem nincs kirakva semmi info párkapcsolatról, akkor sem volt amikor együtt voltunk még az előző párommal most sincs hogy nincs senkim.

Nagyon nem szeretem az ilyet, én nagyon gyerekesnek találom ezt és szerintem is köze van az önbizalomhiánynak ehhez, a külvilág reakciói alapján tudják csak megítélni magukat. Sajna a mai tizen, de még huszonéves korosztályra nagyon jellemző ez, főleg a nőneműeknél, de sok taknyos fiúcskánál is. Legutóbbi barátnőm is ilyen volt, elég szánalmasnak és gyerekesnek találtam, pedig 22 éves már. Óvoda, de a legrosszabb, hogy nem is lehet nekik megmagyarázni mekkora hülyeség amit csinálnak (pózolások, likeolások orrba-szájba, szivecskék, ismerősök halomra gyűjtése - akiket életükben egyszer láttak 30 méterről, barátnők nyáladzása, hülye idézetek halomra, testvérek üzenőfalon kommunikálnak egymással, miközben az adott időben 2 méterre tartózkodnak egymástól, egy hét ismertség után már nagy szerelmes megnyilvánulások, aztán 1 hónap múlva meg törlik egymást, stb.), mert tök természetes nekik, már ebben nőttek fel, ezt látják egymástól.

26F

Tipikus dolog. Ez a viselkedés remekül példázza azt a fajta társadalmi megfelelési kényszert, amikor szinte csakis az számít, hogy kifelé a tökéletességet mutassuk, a többi meg lényegtelen.

Régebben csomószor hallottam vissza bírálatot, hogy hogyan beszélek a párommal, vagy a páromról. Soha nem értettem, mi ezzel a gond, hiszen attól, hogy időnként kiborít, még ugyanúgy szeretem. Attól, hogy időnként lecseszem valamiért, még nem nézem le, és nem is haragszom rá. Ő is ugyanígy volt ezzel, mégis mindig úgy néztek rám, mint valami zsarnokra, aki megalázza a barátnőjét, holott az életem legfontosabb része ő volt.

Később esett le, hogy mindössze annyi történt, hogy magukból indultak ki: azt hitték, ez csak a jéghegy csúcsa. Arra gondoltak, hogy ha társaságban, ahol szerintük én visszafogom magam, és jó pofát vágok ilyen vagyok, akkor mi lehet a felszín alatt. Az ő kapcsolataikban sokkal nagyobb bajok voltak, csak éppen kifelé nem mutatták.

A nőknél sokkal erősebb a megfelelési kényszer, és emiatt nagyon sok nőnél a biztonságérzet egyik legfontosabb alapfeltétele, hogy kívülről nézve ne lehessen beléjük kötni, kifelé mindig a tökéletességet mutassák. Ha kifelé a tökéletes boldogságot prezentálják, akkor pozitív visszajelzések érkeznek, márpedig a dicséret és a pozitív visszacsatolás nagyon fontos az érzékeny női lélek számára.

Bennem ilyenkor viszont éppen az merül fel, vajon miért van erre szüksége annak a nőnek. Egy nő, aki tökéletesen biztos a kapcsolatában, és az energiáit a kapcsolatba fekteti, annak nem hiszem, hogy túlzott igénye lenne arra, hogy a világgal meg akarja ezt beszélni. Csak a közeli ismeretségi körömből is tudnék nem egy olyat mutatni, aki szívecskéket és nyálas idézeteket küldözget facebookon a pasijának, akivel EGYÜTT ÉL. Miért? Miért nem személyesen teszi, négyszemközt? Vajon miért van szüksége a posztokra érkező olyan nyálas visszacsatolásokra, mint "jaj, de aranyosak vagytok együtt"? A válasz egyszerű: ezt valójában nem egymásnak küldik, hanem a külvilágnak.

Én és a feleségem szinte soha nem kommunikáltunk egymás üzenőfalán, és minimális közös képet töltöttünk fel, mégis együtt vagyunk tíz éve, nagyon-nagyon jó kapcsolatban. Szerintem ebben jelentős része van annak, hogy a facebookozásra szánt energiát inkább egymásba fektetjük, mert nincs szükségünk arra, hogy a kétségeinket mások oszlassák el bókok és like-ok formájában. Rengetegszer figyeltem meg, hogy azok a kapcsolatok, amik így facebookon zajlanak, valójában tele vannak kétségekkel és problémákkal, és pontosan ezért érzik szükségét ennek a viselkedésnek. Hogy ez nagyon gáz? Naná, ezért is mennek tönkre ezek a kapcsolatok...