Miért bénázom el?!

Tetszik nagyon egy srác, talán én sem vagyok neki teljesen közömbös. Évek óta ismerjük egymást, időnként beszélgetünk, ha összefutunk. Egy ideje úgy érzem, ez már nem csak haverság a részemről, hanem annál több, komolyabb. De az a probléma, hogy amióta ez az érzés fellobbant bennem, nagyon zavarban vagyok előtte, és nagyon bénán viselkedem! Ritkán találkozunk, olyankor mindig kedvesen, oldottan beszélget velem, én meg alig tudok megszólalni, akkor is hülyeséget mondok, idiótán viselkedem. Arra gondolok, hogy ő biztos csak haverként tekint rám, és nem vagyok elég szép, elég vonzó, elég jó neki, ettől nagyon zavarba jövök és természetellenesen viselkedem. Ma is találkoztunk, nagyon kedves, mosolygós, közvetlen volt, én pedig alig vakkantottam két szót, azt is csak rezignáltan, mosoly nélkül, közömbösen. Holott amikor rá gondolok, mindig nagyon megmelegszik a szívem, alig várom, hogy újra és újra összefussunk, számtalanszor elképzeltem már, milyen nagyon kedves tudnék (ha tényleg képes lennék rá) lenni vele, kacérkodnék, cicáznék, flörtölnék, bújnék, duruzsolnék.... mert megérdemelné, egy nagyon édes pasi! Aztán, ha tényleg találkozunk, teljesen leblokkolok, és úgy nézek ki, mint aki tejesen közömbös, és alig várja, hogy szabaduljon a beszélgetésből.

Mi a csodát csináljak, hogy ne szúrjam el folyton?! Így akkor is kiábrándul belőlem, ha esetleg tetszenék neki egy hajszálnyira.