Szóval én vagyok a nyomorult, mert nem tudok vonzódni lelkileg az egyszerű emberekhez?

Még mielőtt szanaszét bombáznátok, hogy "milyen szemét vagy, hogy csak a gazdagokat szereted", ennek semmi köze az anyagi jóléthez. Az "egyszerű" jelzőt az illető(k) értelmi és érzelmi szintjére értem. Felőlem lehet tízszeres Ms. Universe is, ha egyszer annyira kétdimenziós, mint egy háromszög. Persze jól néz ki és a testi vonzalom megvan, de ennyivel engem nem lehet megfogni, egy tál gombaleves és nézhet ki jól, de ennyitől nem fogok beleszeretni egy életre, sőt még egy hétvégére se. Sokszor előfordult ez már velem, csak nem igazán kértem még ki mások véleményét erről, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem igazán érdekelt, de a legutóbbi eset óta már gyötör a kíváncsiság, hogy most akkor velem van-e a baj, vagy nem? Most jön a nyáladzás, ha nem vagy kíváncsi rá ugorj az utolsó mondathoz.

Egy lány az utóbbi időben meglehetősen közel került hozzám, persze nem fordítottam rá különösebb figyelmet, számomra csak egy volt a millióból, csakhogy most karácsony előtt pár nappal legyűrte az apját a tüdőrák, mondjuk 40 évnyi kőkemény cigizés után ez azt hiszem nem nagy meglepetés, de nem is ez a lényeg. Szegény pára nagyon össze volt törve, (korlátozott) emberbarátként pedig szerettem volna megvigasztalni szegényt. Nagyon boldog volt, mert úgy érezte ezzel a gesztussal próbálom viszonozni az ő közeledését. Eléggé félreértelmezte a helyzetet. Miután tegnap a temetés után megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni vele virágot válogatni, mert szerinte egy művész (ami aztán végképp nem vagyok9 ért az ilyesmihez. Mivel akkor momentán nem volt semmi dolgom, így elmentem vele. És igen, megtörtént a legklisésebb szerelmi vallomás, ami egy olcsó, délelőtti, brazil limonádé műsorral vetekedett. A virágbolt párás ablakai előtt megfogta a sebes kezeimet és kiöntötte a kicsi szívét nekem. Bevallotta, hogy az utóbbi időben olyan közel kerültem hozzá, mint addig még senki. Mielőtt elindultam volna elé, a cipőm kötése közben már felmerült bennem ez az eshetőség, hogy emiatt szeretne elhívni engem, szóval nem ért váratlanul a dolog. Ismertem már előtte a lányt, egy meglehetősen szentimentális és, mint ilyen, számomra egyszerűen kiszámítható lélek volt, azaz még most is az. Egyrészt örültem, hogy halad a korral és lány létére mert kezdeményezni, de kb. ennyi, amit jóként el lehet mondani. Igyekeztem a legszerényebb módon közölni vele a tényállást, amiből aztán egy meglehetősen tahó elszólás született a részemről, konkrétan ez: "sajnálom, de nekem te túl egyszerű vagy". Persze utána még hozzátettem, hogy egész biztos talál majd egy hozzá hasonló, meglehetősen emocionális srácot, de késő volt, a könnyei már folytak és filmbe illő lassúsággal eleresztette a kezem és szép lassan hátrált. Egy szót se szólt, megtörölte az arcát és ennyit mondott: "te lelki érzelmi nyomorult, te". Persze még aznap minden ismerősének elregélte, hogy a gonosz, szívtelen farkas hogy utasította őt vissza, kapom is az áldást azóta a környezetemtől, Próbáltam elmagyarázni, hogy én nem tudok olyasvalakihez vonzódni, akinek már akkor tudom mi lesz a következő lépése, mielőtt még ő maga kigondolná. Szemezgettem nektek egy kicsit a "jókívánságokból", amiket eddig kaptam: "akkora egy szemét gyökér vagy hogy nemigaz, miért kellet ez tenni?", "neked nincs szived de komolyan", "gratulalok kocsog remelem boldog vagy". "tudod mit tettél? nem hiszem.". A kedvencem ez: "remélem tudod, hogy az olyanok, mint Te egyedül döglenek meg egy sikátorban, miután a saját könnyeikben fulladnak meg magányukban" - ez egész költői.

Mi abban a hűű de felfoghatatlan dolog, hogy én olyan emberek társaságát kedvelem, akikben van némi kihívás is, akik meg tudnak lepni és dinamikussá tehetik a mindennapjaimat, miért én vagyok a gonosz, csak mert nem tudok szeretni valakit, aki olyan egyszerű, mint egy ásóbot?