Ha figyelembe vennéd, eddigi életed, minden negatív és pozitív történését. Fájdalmat, bánatot, gyűlöletet, monoton életet, egyhangúságot, kilábalhatatlan szürkeséget. (? )

Sajnos egy haverom, vagy ismerősöm sincs, akinek ezt elmondhatnám. Nem is nagyon beszélek erről, hogy ilyen mélyen és ilyen élénken él bennem ez.

Érdekes, van benne valami, igazából, az tart életben, amit a pszichológusom mondott. "Mit választana, most megölné magát, vagy inkább 10, vagy 20 év múlva visszakapni őt", ezen elgondolkoztam. És arra jutottam, hogy megérné szenvedni, szomjazni, sóvárogni érte, érte mindent. DE mi van ha nem lesz az enyém soha többé.

És akkor mi az ok, amiért ez történt, amiért így történt. Az, hogy meg kell halnom. Kezemben volt a boldogságom kulcsa, én pedig nem nyitottam ki az ajtót, csak álltam előtte, minthogy a kulccsal, szépen finoman kinyitottam volna az ajtót, én inkább, kézzel, lábbal, foggal, körömmel elkezdtem rúgni, ütni, kaparni, karmolni, harapni azt az ajtót, így végül csukva maradt, és örökre zárva lesz előttem, mert nekem csak az a egy ajtó, a boldogságom útja, tudom, hogy ott van, mögötte...de bejutni oda, soha többé nem fogok.

Az ok, amiért életben fogok maradni, az, hogy meg kell halnom...én így érzem.

Értem, nem kamu, óó...bárcsak az lenne istenem..vagy ég, vagy univerzum, vagy bármilyen más felsőbb erő.

Értem amit írsz. Ez éltet, táplálkozok a vele eltöltött emlékekből, csak, annyira fáj, mert olyan nekem ez, mintha, meghaltam volna, és mintha ez egy szellemvilág lenne. Amikor vele voltam, akkor éltem, mikor elhagyott, meghaltam, és most vagyok a szellemvilágban, csak járok, kelek, üresen, mosoly nélkül, mindenre azt mondom, hogy , rendben, elvagyok egész nap egy vajas kenyéren, nem kívánok finom dolgokat, régen imádtam az édességet, imádtam a zenéket, most már ezekből semmi sem maradt, nem találom az ízekben azt, amit előtte találtam, a zenékben sem hallom már azokat az ütemeket amik megfogtak előtte, olyan üres lett minden.

Tegnap éjjel, olyan furcsa volt. Mintha egy, szellembusz jött volna velem szembe.

Épp kimentem éjjel 3-4 körül az éjjel nappaliba, mert nem alszok azóta semmit, a lényeg, kimentem, és jött az úton az éjszakai járat, a 914-es busz, és eszembe jutott, hogy mikor még együtt voltunk, mindig azzal a busszal jöttem éjjel haza tőle, a busz tábláján, az a halvány sárgás szín, ami megvilágította a busznak a számát, a 914-es számot, pont olyan színű volt mindig, mikor tőle jöttem haza.

Eszembe jutott az egész...újra feljött bennem..és így vagyok mindennel, az utakkal is, ahol vele jártam, a szavakkal is, a ruhákkal is, nem tudom azokat a ruhákat hordani, amiket akkor hordtam mikor vele voltam. Ha elindulok valahova, útvonalat kell tervezzek, hogy nehogy azon a vonalon menjek, ahol vele jártam. Félek az erdőktől, mert tervbe volt, hogy elmegyünk erdőbe sétálni, de nem jött össze, félek, rettegek a tavaktól, egy tóparton történt meg az első csók, félek a metrótól, mindig azzal utaztunk, félek az állatkerttől, oda is elmentünk, félek minden olyan helytől, tárgytól életeseménytől, amit vele éltem meg.

Aláírom, bántottam, bűnt követtem el ellene, szenvednem kell, bűnhődnöm, éltet a vágy, hogy egyszer újra az enyém lehet, ha az ég, vagy bármely felsőbb erő, úgy hozza, hogy az utunk, még ebben az életben, legalább egyszer, egyetlen egyszer, csak egyetlen egyszer keresztezze egymást, én kérem istent, vagy az ördögöt, vagy az univerzum erejét, minden istenséget, hozza az utamba őt, csak egyszer, csak ezt kérem, nem kell se pénz, se egészség, én ezt kérem az élettől, hozza az utamba őt, még egyszer nekem őt...ezt kérem. És ez tart életben engem.

lemaradt. Én 22F ő 24L

Ha valaki, 16-17 éves koromban, elém áll, azzal, hogy én, egy lány miatt fogok sírni, ordítani, ott, ahol senki se lát...sírva röhögtem volna ki.

Erre mit adott az élet....itt vagyok...megtörve, és sírok egy lány után, aki 24 éves, akit szeretek...és akire várok, ha kell...10-20 évet, hogy kibírom-e, hogy ne nyírjam ki magam, nem tudom, majd az idő megmondja, de mint írtam, érte mindent, ha szenvednem kell, szenvedek...érte megéri tűrni ezt a fájdalmat.

Ő is szenvedett miattam...úgy látszik most én jövök.

De el is vette.

Mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb fájdalom.

Nem érezhetjük a másikban lévő fájdalmat, így csak mondani tudjuk, "az enyém rosszabb, az enyém fájdalmasabb" de mind tudjuk, hogy mindkettő elképesztő érzelmi kín sajnos.