Párkapcsolatban szerintetek pofátlanság olykor némi idő igénylése az egyedüllétre?

Hm, szóval felhozok pár példát az elmúlt évekből.

1. Évekkel ezelőtt kihúzták a két felső bölcsességfogamat, azt megelőzően durván 2-3 hétig a fájdalomtól szinte élni sem tudtam. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban kettéhasad a fejem, fájdalomcsillapító sem óhajtott segíteni. Borzalmas napok voltak. Az embereket ahogy csak lehetett, kerültem, senki társaságát nem igényeltem, de még a hozzám legközelebb állókét sem.

2. Vannak olyan napjaim, amikor annyira leterhelődök, hogy levegővételre sem jut időm, és estére a fejemben egy egész zenekar húzza. Semmit nem kívánok jobban, mint tök egyedül ledőlni az ágyamban, és a síri csöndben kirelaxálni magamból a nyilalást (lehetőleg reggelig).

Szóval szeretek egyedül regenerálódni, s nem kívánom senkitől, hogy tutujgasson, dédelgessen, nincs rá igényem, sőt, valamilyen szinten még bosszantana is, ha valaki folyton a képemben ütyülüpütyülüzne.

Egyedülállóként ezzel nincs is gond. Párkapcsolatban viszont hogy nézett volna ki, ha arra kértem volna a barátnőmet, hogy bocsi, fáj a fogam, úgyhogy 2-3 hétig felejtsük el egymást? Ez abszolút nonszensz lett volna! Mi lett volna rá a korrekt megoldás? Vagy olyat szúrtam volna neki, hogy bocsi, de szétmegy a fejem, menj inkább haza, szeretnék egyedül lenni! Aztán ha rákérdez, hogy mi a baj, én meg annyival elintézem, hogy szét vagyok csúszva, egyszerűen csak muszáj egyedül erőre kapnom, akkor megharagszik. Nekem is rosszul esne, hogy nem kívánja a társaságomat a barátnőm. Szóval szerintetek milyen megoldást lehetne találni arra, ha nem kívánjuk a partnerünk társaságát? Nem azért, mert meguntuk vagy nem szeretjük őt, hanem mert szükségét érezzük ilyenkor az egyedüllétnek. Márpedig az esetek 99%-ában egyértelműen sértődés lenne belőle, ha korrekten, kerek-perec elmondjuk a nyűgünket.