2 év után "belassítani", szerintetek van ennek így jövője?

2 éve vagyunk együtt a párommal. Közös baráti társaság kapcsán ismertük meg egymást, és szép lassan kialakult valami sokkal több. Eleinte én voltam a kezdeményező, majd később ő döntött úgy, hogy bele kéne vágnunk valami többe, mint puszta barátság. Miután elkezdtünk járni ő Pesten, én Pécsen kezdtem el tanulni, de a szemeszterkezdést követő 2 hétben beláttuk, hogy nem bírjuk ki a távolságot, így hozzám költözött a pécsi lakásomban. Egy év eltelt, aztán újra nyár, majd újra vissza Pécsre, közben sok problémán átestünk, sokat megoldottunk, sok viszont a szőnyeg alá söpörve végezte.. Az utóbbi pár hónapban többször is szakítottunk, mindig azért, mert úgy érezte nem akarja már a kapcsolatot, egyedül akar lenni, sok neki. A legutóbbi veszekedés, majd a végén szakítás után leültünk beszélgetni, eleinte lezárni akartuk, és nem úgy elválni, mint két mérges, sértődött, csalódott idegen, hanem, mint két ember, akik megértik, és elfogadják, hogy nem működik. Fél napot beszélgetést követően kilyukadtunk oda, hogy ő még nem arra vágyik, amire én(összeköltözés), és kiderült már régen számára, hogy nem tudja azt nyújtani nekem, amire szükségem van, ami nagyon fáj neki, mert szeretne boldoggá tenni, viszont így elveszti önmagát, hiszen neki mások a szükségletei, nem vágyik együttélésre, 0-24 órában a társaságomra. Ami nekem nagyon fájt, hogy el akart lökni magától nem egyszer azért, mert úgy érezte betelik a pohár, ahelyett, hogy elmondta volna mi bántja, és hogy tudnánk olyan megoldást találni, ami mindkettőnk számára kielégítő és boldogságot hoz. A beszélgetés végén megegyeztünk abban, hogy mivel most végzett az egyetemmel, ő hazaköltözik a szülővárosunkba, én pedig Pécsen maradok, és így akkor találkozunk, amikor hazajövök. Dolgozni kezd, és összeszedi magát, önállósul, miközben énis ezt teszem. Így mindkettőnknek saját útja, célja, élete marad, mégsem adjuk fel egymást, és a kapcsolatunk értékét. Az a baj, hogy tinédzser kora óta depressziós, sokáig az orvosi segítségről viszont hallani sem akart. Most azt mondta, elért egy olyan pontra, amikor egyáltalán nem boldog, és ki kell másznia a gödörből, mert lehúz mindkettőnket. Segíteni szeretnék neki, kevesebbet fogunk találkozni, elmegyek vele orvoshoz, sőt, elmegyek én is orvoshoz, hogy bátorítsam, és, hogy talán a saját magam problémáival és "démonjaival" is könnyebben leszámoljak, és tudjak fejlődni a kapcsolathoz, viszont megbénít a gondolat, hogy ez a "lassítás" igazából a kapcsolatunk végét jelzi, nem pedig egy új fejezetet. Szerintetek hogy van ez? Mi lehet ebből.Bármilyen kérdésre szívesen válaszolok, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Köszönöm, 23N