Szégyell engem? Honnan tudhatnám meg?

Semmiféle fóbiája nincsen. A legkiegyensúlyozottabb ember a világon. Én is magánügynek tekintem ezt a dolgot, sose engedtem volna, hogy a suliban mások előtt megcsókoljon, mert ahhoz szemérmes vagyok. Eleinte, amikor próbálkoztunk egymást felvállalni, de a többiek elkezdtek minket ugratni, engem nagyon zavart. De utána mintha elvágták volna, soha többé nem fogta meg a kezem. Én meg nem vagyok hülye. Ha 10-ből 8 esetben ott áll egy másik lány a közelében, és az sose okozott neki gondot, hogy mellé üljön, akkor azért elgondolkozom...Nem tudjátok elképzelni, milyen érzés volt, amikor az én baráti köröm már mind tudta, hogy együtt vagyunk, az övéből meg senki. Totál elszakított az osztálytól engem, mert 2 szót nem tudtam kinyögni, ha a közelemben volt, nem szólhattam hozzá, hisz akkor már közös volt az életünk, szinte minden nap találkoztunk, minden róla szólt, nem tudtam úgy beszélni magamról, hogy őt kihagyjam. De mivel ő még halogatta a felvállalásomat, úgy kellett tennem a közelében, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Ebből kifolyólag elszakított az ő baráti körétől teljesen. Már menekültem onnan, mit is csinálhattam volna? Magamról nem beszélhettem, mert abban ott volt ő is, hozzá nem szólhattam...Így viszont kirekesztődtem abból a körből, amibe ő tartozott. Otthon meg úgy tűnt, hogy imád. Nem hisztiztem, bár tény, hogy amikor először gondoltam rá, hogy szégyell, sokat sírtam magamban, és elég furán fakadtam ki. Mindig felhívtuk egymást, ha megérkeztünk a fősuli városába, amikor csak egyikünk ment le. De egyszer csak sms-t küldött. én erre visszaírtam, hogy ez azért tök jó így, mert a többiek nem tudják, hogy nekem írta...Ekkor tudta meg, hogy engem mi bánt. De ezután se változott meg, pedig azt mondta, nem szégyell. Azt hittem, esetleg csúnyának talál, mert egyszer mondta hogy az előző "barátnője" nagyon szép nő volt, nagyon nőies. Na mondom, én biztos a közelébe sem érhetek a csajnak. De mikor rákérdeztem, azt mondta, hogy dehogy, legalább olyan szép arcom van,mint neki, az alakomat nem mondta, mert túl sovány vagyok, de akkor is a reakciójából nem az jött le, hogy ronda banyának tart.

Egyszer, még az elején azt mondta, azért várjunk a bejelentéssel, mert már járt úgy, hogy valamit elkiabált, aztán nem lett belőle semmi...Meg is értettem. De azért 3/4 év után akárki így érezne mint én szerintem. Én nem kértem soha, hogy mások előtt nyaljon faljon, de az se normális amit ő csinál. Amúgy egy tök egészséges lelkű, kiegyensúlyozott srác, abszolút nincsenek szociális fóbiái. Nem kértem hogy vegyen feleségül, nem kértem soha hogy vegyen nekem dolgokat a háromszor akkora fizetéséből, nem kértem a közös kasszát, csak annyit kértem, hogy vállaljon fel engem. Én nem akarom magam azzal kábítani, hogy indokot keresek a viselkedésére. Vannak dolgok, amik törvényszerűek, ha büszke vagyok a barátnőmre, nem kerülöm el 10 kilóméterre, ha a többiek a közelemben vannak.

Nem tudok várni, vagy most lesz gyerekem vagy soha. Elmúltam már 30.

Á, mindegy, ez költői kérdés volt úgyis.

Kirándulni voltunk, és csak a tájat fotózta. Szerintem ez is azt jelenti, hogy nem tetszem neki. Igaz, utálom ha fotóznak. De akkor arra gondoltam, ezek a füvek, fák ha elmúlnak, észre se veszed, de én sem leszek mindíg veled, és még csak egy fényképed sem lesz erről a kirándulásról. De nem mondtam neki. Miért is hisztizzem ki, hogy lefotózzon, ha nem akar? Vannak dolgok amiket soha többé nem fogok kérni férfitől.

Mindent megtett értem ezen kívül, de az összeköltözésnél is olyan fura volt...annyiszor akartam már elküldeni, már arra is gondoltam hogy a lakás kell neki, de amikor mondtam, hogy megkapja az egyik örökölt ingatlanrészemet, csak ne legyen velem érdekből, azt mondta engem szeret, és nem kell neki a házam.

Hát tudjátok, ha még egyszer lesz egy barátom egy osztályban (mivel élethosszig való tanulásra vagyunk ítélve, még sajnos jó sokszor leszek iskolapadban, talán még 60 évesen is), az biztos hogy soha senkinek nem mondom el, hogy a barátom. Nem fog utána engem megalázni a viselkedésével. H elölről kezdhetném, a mai napig se mondanám el senkinek, mert számomra olyan megalázó volt, hogy mellém sose ült, más lány mellé igen, és közben a fél osztály tudta, hogy a párom...Ez adódott abból is, hogy külön utaztunk le, mert nekem kellett a buszjegy, ők meg kocsiztak, mindegy, attól még mellém ülhetett volna. Most én fogom őt megalázni. Már el is kezdtem mondani az osztálytársaknak az én körömben, hogy már nem szeretem. És írtam annak a helyes srácnak, és akar velem találkozni. De igazából leszarom őt, nem szeretem és neki is megmondtam, hogy soha többé nem kezdem újra senkivel, csak barátkozni akarok:(((( De nem akarok barátkozni egyáltalán, csak ezt a hülyét akarom örökre elengedni. Nem muszáj mellettem szenvednie, ha más tetszik neki, vagy ha én nem vagyok elég felvállalható. Már mások is megmondták, hogy ez így nem normális.

Á, mindegy...Már egy éve nem csókol meg igazán, minden történik menetrendszerűen, ez az a kiba...ott második év, és én már nem bírom tovább, nem hiszek neki, nincs mit megbeszélni, ezerszer jóvátette már, de most egy dolog felhozta bennem, és megértettem, hogy örökre elmúlt a főiskola és már nem lehet újrakezdeni, és nem tudok mit tenni, feljön bennem újra meg újra, soha többé nem megyek vele egy társaságba, ezt érte el a nagy szemérmességgel vagy micsodával!

Tudom, nagyon büszke vagyok:( És ráadásul a hülye kisebbségi érzésem miatt néha torzan látom a dolgokat. De nem akarok abba a hibába se esni, hogy felmentegetem őt, közben meg nem szúrja ki a szemem, hogy tulajdonképp nem szeret igazán, és csak addig érdeklem, míg más lány nincs a közelben.

De múltkor is félreértettem valamit. Imádunk egyszemélyes ágyon aludni, hiába van a kétszemélyes, mostanában mindig átvándoroltunk az egyre, baromi kényelmetlen, de jól összebújunk, megmoccanni se merek, nehogy lezúduljak, és így aludtunk napokon át, iszonyatos boldogságban. Valahogy a nagy ágyban sose bújunk ennyire össze.

És egyik este valami kis feszültséggel bújtunk össze, nem volt nagy dolog, mindenesetre lerángatta rólam az egyik takarót, nekem maradt a másik, de nekem nem elég 1 takaró és egész este fáztam, mert nem ölelt át igazán. Mondtam neki, hogy fázok és nekem nem elég egy takaró, próbáltam magamra húzni az övét is, ahogy szoktuk ketten a két takaró alatt, de visszahúzta magára. Reggelre szétfagytam, csak azért nem vonultam át a nagy ágyra a másik szobába, mert olyan álmos voltam, moccanni se bírtam. De az agyam végig azon járt, hogy ezt most azért csinálja, mert igazából zavarja, hogy bebújok mellé az egyszemélyes ágyba, és egyedül szeretne aludni, de én meg magától értetődően jöttem utána a nagy ágyból, meg sem fordult eddig a fejemben, hogy zavarja. De ekkor megvilágosodtam, hogy igazából ő egyedül akart aludni és már napok óta nem bírt miattam normálisan aludni a keskeny ágyon, mert bemásztam mellé. Ezen úgy elkeseredtem, hogy majdnem elütött egy autó munkába menet, és dühömben megfogadtam, hogy nem is fekszem mellé többé. Este kérdezte is, hogy miért megyek a másik szobába, mondtam neki szomorúan, hogy mert leszedte rólam a takarót és nagyon fáztam. Erre nem szólt semmit. Másnap este ugyanígy volt, megint megkérdezte, hogy miért nem megyek hozzá. Szerintem akkor jutott el az agyáig a válaszom, mert teljesen elképedt. Közölte, hogy mi az hogy ő húzta le rólam a takarót? Én feküdtem úgy mellé, hogy magam alá gyűrtem a takarót, de úgy, hogy neki csak a csücske maradt, ezért kénytelen volt legalább az egyiket magára teríteni, hogy ne fázzon éjszaka. Aztán mondta, hogy emeljem meg a "szottyadt seggemet" és húzzak rögtön mellé az ágyba. És így aludtunk el iszonyatos boldogságban, ahogy általában szoktunk, kivéve mikor kitör az agybajom. De nem tehetek róla, történt egy viszonylag apróságnak tűnő dolog, ami hihetetlen közelségbe hozta azt a 3/4 évet, ami nélkül nem lennék ilyen féltékeny hárpia, akkor se voltam, 3/4 éven át fogalmam sem volt róla, hogy engem bánt az, hogy a suliban kerül, aztán egyszercsak számomra is meglepő módon rádöbbentem, hogy ettől pokolian szenvedek már régóta, és hogy minden de minden konfliktus forrása ez köztünk, de nem sejtettem egyáltalán egészen addig.

Azt sem hittem volna, hogy lassan 1 év távlatából hirtelen ilyen szinten feljöhetnek akkori sebek, hogy képes lennék miatta mindent borítani.

Még most sem beszélünk, már vagy 4 napja:(

De azzal a sráccal nem hiszem hogy fogok találkozni, mert félek hogy mindent elrontana és nem lehetne visszacsinálni. De nem tudjuk megbeszélni, mert nem kérdez semmit, csak haragszik, és különben is mit lehet arra mondani, hogy miért szégyelltél engem? úgyse vallja be soha!