Pillangó-hatás a szerelemben?

Tehát, ha pl. én aznap, amikor a barátom eldöntötte, hogy szakít velem, nem úgy viselkedem, ahogy, akkor még mindig együtt lennénk? Nagyon sokszor gondolok erre. Tudom, hogy pontosan mi volt az, ami miatt úgy érezte, szakítania kell.

Összejöttem egy fiúval, teljesen belehabarodtam, úgy éreztem, ő a tökéletes, pedig még nagyon friss volt a dolog. Kicsúszott a számon az, hogy szeretem. Pár nap után. Nem direkt mondtam, csak kijött. Ő emiatt úgy érezte, neki is szeretnie "kell", mert ezáltal nem bánt meg. Mivel ő még nem érezte, ezért stresszben volt, érezni akarta most azonnal, úgy érezte, nem hagytam kialakulni. Nem is alakult ki, szakított velem. De ha nem mondtam volna ezt neki, akkor lehet, hogy egy idő után belém szeretett volna, mert nem érzi sürgetve magát, nem bántja őt, hogy én szeretem, ő meg nem, ezért bele tudja magát élni a kapcsolatba és pár hét vagy hónap után magától kimondja, hogy szeret, én visszamondom, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

És mindehhez csak annyit kellett volna tennem, hogy kussolok, hogy minden erőmmel odafigyelek arra, hogy ne mondjam ki. Ha tudnék utazni az időben, visszacsinálnám, és most együtt lennénk én pedig nem szenvednék.

Ezzel a gondolattal az összes kapcsolatomban eljátszom, lejátszom a fejemben újra és újra, hogy mit kellett volna másképp tennem, és akkor most lehet, hogy már családom lenne.

Ti mit gondoltok? Ha szakítottunk, akkor ez bekövetkezett volna akkor is, ha megvárom, hogy ő mondja ki, csak éppen más dolog miatt? Vagy az ember elcseszi egyetlen hibás döntésével az életét?

Ui.: Nézzétek meg a Pillangó-hatást, ha még nem láttátok, rohadt jó film! :D