Normális válaszokat, légyszi! Megértünk a szakításra?

Sziasztok!

Körülbelül másfél éve összeveszünk mindenen, én bezárva érzem magam, ő elhanyagolva. Azt érzem, hogy változom, az sem biztos, hogy akarok gyereket, nem vagyok biztos sem magamban, sem a kapcsolatban. Mindeközben ő egyre inkább próbál bekorlátozni (valószínűleg pont azért, mert én egyre távolodom), ha szórakozni mennék, ő nem hajlandó jönni, de ha én megyek, másnap órákig tartó veszekedés rá a válasz. Gusztustalan szintre lealjasodunk veszekedés közben, ma konkrétan összeverekedtünk (öt éve vagyunk együtt, én vagyok a nő, én ütöttem meg őt, ő pedig ellökött (véleményem szerint jogosan, védte magát, így is zúzódása lett)). Intelligens embereknek látom magunkat, akik szeretik egymást, de mást várunk az élettől, más irányba haladunk, és kapaszkodunk egymásba, de csak leromboljuk a másikat. Kisírtam a szemem, ő is. 6 éve vagyunk együtt, pont abban a korban vagyunk, hogy jöhetne a közös lakás, a gyerek, minden meglenne hozzá, csak a stabil érzelmi háttér nincs. Igazából azt sem tudom, miért írtam ezt ki. :D Talán csak azért, hogy megerősítést nyerjek, hogy jobb nem rabolnunk egymás idejét. Azt sem tudom, hogy ez szeretet, vagy inkább csak ragaszkodás. Valaki volt ilyen helyzetben? Létezik, hogy ez csak egy bukkanó, amin át kell jutnunk? Vagy nem kellene ezt erőltetni? Utálom magam, hogy ezt hozza ki belőlem, és rajta is ezt látom. Annyira tanácstalan vagyok! :(