Amikor ismerkedsz valakivel akkor mindig a legjobbat próbálod magadból kihozni, úgymond "eladod magad" vagy nem egy idilli képet festesz magadról és a kellemetlennek címkézett dolgokról is próbálsz beszélgetni?

Arra gondolok éppen, hogy azt vettem észre, hogy nem népszerű dolog lelkizni, nem arról, hogy szar az egész világ és dúlni fúlni kell, hanem megosztani azt, hogy milyen traumákon ment valaki keresztül mondjuk esetleg elveszítette a szüleit vagy arról beszélni, hogy nem nagyon voltak sikerek társkeresés területén, mert mindig abba szeretet bele aki nem viszonozta. Ilyen bensőséges beszélgetésből egy tök jó bizalmi kapcsolat alakulhatna ki és szeretem, ha megnyílik felém a másik. Helyette inkább kéretlen tanácsokat ad, kioktat, a saját igazával operál, ahelyett hogy együttérezne velem és ő is megnyílna felém amiből bármi jó kialakulhatna. Nem egy megmentőt keresek, nem egy megváltót, hanem csak egy társat aki bizalmi társam lehet és együtt építenénk, boldogítanánk egymást. Nekem talán az a legnagyobb hibám, hogy túlzottan magamat adom és nem lájkokat gyűjtök, hanem csak egy megbízható társat keresek akivel lehet normálisan beszélgetni és nem kell valami szerepet eljátszanom ami lelkileg megterhelő lenne nekem.