Lehet valakibe úgy szerelmesnek lenni, hogy nem is ismerjük?

Szerintem lehet, ha tényleg látod őt és a dolog villanásszerű.

Szóval nem sztárok fényképeire gondolok. Amikor én megismertem a nagy ő-t, akkor az első pillantásra tudtam, hogy szükségem van rá és mindent megadnék érte. Minden cselekedete alátámasztotta az érzéseimet. Nem tudna kiábrándítani.

Nálam ez úgy van (ill. csak volt:), hogy egyrészt létezik a mondjuk úgy plátói szerelem, amikor egy fantomba voltam "szerelmes". Alig ismertem, de közben elképzeltem róla mindenféle jó dolgot, amiről aztán később persze kiderült, hogy nem igaz. Ez sokkal inkább rajongás volt, semmint valódi mély érzelem. (Ennek az egyik válfaja volt az "első szerelem" is, amikor igazából nem is a másik ember volt a lényeg, hanem az, hogy végre van valaki, aki engem szeret.. Ergó, a szerelembe, magába az érzésbe voltam belebolondulva.)

Aztán van a vonzalom (elsősorban fizikailag), ami elég ritka madár volt az életemben. A legerősebben egy olyan ember iránt éreztem eddig, aki mindig is szimpla barátom volt, de mégcsak nem is a legközelebbi. Mégis, olyan vonzereje volt rám nézve, hogy a mai napig megborzongok, ha rá gondolok. Nem tudom, mi volt az, de mint a mágnes. De ez megint más, ez nem/sem szerelem.

És aztán van a valódi szerelem. Ennek nálam két szakasza van: kb. az első év, amikor lángol, mint a tűz és tiszta dinka vagyok tőle:), aztán később lassan megszelídül és nagyobbrészt szeretetté, ragaszkodássá, megszokássá válik. Na ez az, amikor már komoly, mély alapja is van az érzésnek.

Nekem a barátnőm mondott egyszer egy jót, szerintem nagyon igaz: az elsőt csak szívvel szereti az ember, a másodikat (és a többit) már szívvel és ésszel is.

Rám ez nagyon igaz volt.